Sziasztok, Kedves Olvasók! Üdvözöllek újra a blogon. Úgy gondoltam, ma egy praktikusabb témáról írok: beszéljünk egy kicsit a piszkos anyagiakról! Kanadáról szerintem köztudott, hogy a világ egyik legdrágább országa. Talán a helyzet nem annyira „rossz” (értsd: megfizethetetlen a mi kis kelet-európai pénztárcánk számára), mint Norvégiában vagy Izlandon, de azért amikor először átszámoltam a fejemben, hogy mennyit is fizettem a boltban két liter tejért és tíz darab tojásért, kicsit meg kellett kapaszkodom a bevásárlókocsiban.

Akárcsak Nyugat-Európában, az ember itt is könnyen beleeshet abba a hibába, hogy, amikor körbenéz a boltokban és meglátja az egy vagy két számjegyű árakat, azt hiszi, ebben az országban minden szinte ingyen van. Mennyivel jobban esik azt mondani magunknak, hogy „csak öt dollárt fizettem ezért a cappuccino-ért”, mint hogy „most költöttem el több mint ezer forintot kávéra”. Ezért, mielőtt még elkezdenénk halomszámra felvásárolni a 3 dolláros avokádókat, mondván, hogy mekkora üzletet csinálunk vele, gondolkodjunk el az árfolyamon! (Le sem tagadhatnám, hogy közgazdaságtant tanulok…) A helyi valuta, a kanadai dollár, annak ellenére, hogy gyengébb az eurónál vagy az amerikai dollárnál, 200 királyi magyar forintot kóstál darabáron. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az amerikai rendszert követve itt sem tüntetik fel sem a boltokban, sem az éttermekben a bruttó összeget: az, hogy mennyi adót kell fizetni az egyes termékek után mindig egy kellemetlen meglepetés, ami csak a kasszánál derül ki. Hiába élek már több mint másfél hónapja Montreálban, eddig nem sikerült hozzászoknom ehhez a rendszerhez és még mindig, minden egyes alkalommal meglepődök, amikor megjelenik az az extra 2-3 dollár a blokk alján.

Hadd meséljem el az eddigi legemlékezetesebb adós kalandomat, ami történetesen egy jazzklubban játszódott le. Jogosan merül fel a kérdés, hogy mit kerestem egy jazzklubban, sőt, megkockáztatom, azt a kérdést is feltehetnénk, hogy mit keresne bárki egy jazzklubban, de ebbe most inkább ne menjünk bele. Úgy adódott, hogy az esti óránk után néhányan eldöntöttük, hogy keresünk egy kedves helyet beülni és beszélgetni egy kicsit. Az egyik szaktársam javasolt egy bárt, és annak ellenére, hogy ő volt az egyetlen a társaságban, aki szerette a jazz zenét, jobb ötlet híján beleegyeztünk a választásába. Elindultunk, kicsit megfagytunk, de megérkeztünk a helyre. Nagy gonddal, mintha ténylegesen mérlegelném az opciókat, kiválasztottam a legolcsóbb bort az étlapról. (Még így is 5 dollárba került). A háttérben egy jazz zenekar híres számokat játszott rettentő hamisan és összevissza. Sajnálattal néztem az énekes kitartó, de egyben hiábavaló próbálkozását, hogy eltalálja a hangokat. Nem volt kellemes, de a zene ellenére jó hangulatban telt az este. Amikor viszont fizetnünk kellett volna, a pincér hozta a számlát és én azt hittem rosszul látok (ennyire azért nem volt erős az az egy pohár bor). Már épp reklamálásra nyitottam a számat, hogy miért van 10 dollárral több a blokkon, mint az étlapon volt, amikor a többiek arcáról ugyanazt a döbbenetet olvastam le. Mint kiderült, az a plusz 10 dollár a „fantasztikus” élő zene ára volt. Életemben nem éreztem ennyire átverve magam. Természetesen összeszedtük valahonnan a padlóról az állunkat, kifizettük a számlát, még meg is köszöntük a kiszolgálást és távoztunk a bárból. Abban a pillanatban viszont, ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, hatalmas nevetésben törtünk ki. Azóta ez egy visszatérő kifejezéssé vált a társaságban. – Mennyibe kerül ez az üveg kóla? – Három dollár és egy kis jazz.

Na de térjünk vissza a tárgya: Kanadában minden nagyon drága. A Starbucks itt olcsó kávénak számít, és az ember örül, ha 10 dollár alatt talál magának valami enni- vagy innivalót. Mégis hogy lehet akkor itt megélni? – merül fel a kérdés. A Campus Mundi támogatás nyilvánvalóan nagy segítség – bőven elég, hogy fedezze a lakhatást, a repülőjegy árát oda-vissza és még a kötelező biztosítást is -, de szerencsére emellett az egyetem is sokban segíti a diákok életét. A Midnight Kitchen nevű klub tagjai például hétfőtől csütörtökig ingyen ebéddel várják az itt tanulókat. Fél egykor kezdődik a kiszolgálás és minden nap látni lehet, ahogyan hosszú sorba rendeződve, kezükben a bekészített műanyagdobozukkal várják a diákok, hogy sorra kerüljenek. Vegán ételt szervíroznak, ami ugyebár nem tartalmaz semmilyen állati eredetű alapanyagot: általában valamilyen zöldséglevest, másodiknak rizst vagy tésztát, ami mellé saláta és/vagy fokhagymás kenyér jár. A legjobb rész az ebédben természetesen a süti – minden nap másfélét készítenek: banános-zabosat, oreosat vagy például a kedvencemet: cukkinis-csokis piskótát. Az ingyenes ebéd mellett a társaság is vonzza ide az mcgilles diákokat: a Midnight Kitchenre menni szociális élmény, mindenki, aki számít, ott van fél tizenkettő és egy óra között.

Ezen kívül a campus területén sokszor találkozni diákokkal, akik valamilyen akció keretein belül kisebb adományokért Samosát vagy süteményeket árulnak. A Samosa, legjobb tudásom szerint, egy indiai eredetű étel, ami valamiért nagyon népszerű a mcgilles tanulók körében. Ahogy az ember átsétál az egyik épületből a másikba, szinte mindig szembetalálkozik egy olyan diákkal, akinek a kezében újságpapírba csomagolva ott lapul egy adag ebből az öklömnyi, tésztabundába töltött krumplis ételkülönlegességből. A menedzsment fakultáció bejáratával szemben majdnem minden nap ott áll egy stand, ahol az eladott Samosák után befolyt összeget vagy egy diákszervezetnek adják vagy pedig jótékonysági célokra fordítják. A Samosa finom és olcsó (1 for 1, 3 for 2) így aztán mindenki jól jár. Sőt az embernek nincs bűntudata, amikor a héten már harmadszorra eszik süteményt, hiszen az ára jó célra megy.

Természetesen itt is sok kedvezmény jár a diákigazolványhoz. Az egyetem tanulók ingyen használhatják a sportcentrum úszómedencéjét, de nagyon kedvezményesen lehet félévi bérletet váltani a fitness terembe vagy beiratkozni valamilyen sport kurzusra is. Minden montreáli múzeum ingyenesen látogatható a helyi egyetemistáknak és a ’Montreal Passport’ kártyával további kedvezményekre lehet jogosult az ember. Most, a téli olimpia alatt pedig a kanadai aranyakat ünneplendő, ingyen pereceket, sült krumplit, kávét és még ki tudja mit osztanak.

Nem azt mondom, hogy nem nehéz néha a földön maradni, ami az itteni árakat illeti, és hogy ne lett volna olyan, hogy csak félve mertem ránézni a bankszámla egyenlegemre egy eseménydús hétvége után, de ha az ember egy kicsit előre gondolkodik és megtalálja a jó helyeket akkor eladósodás nélkül túlélhető ez a kanadai szemeszter. Szurkoljatok, hogy sikerüljön!

Szerző: Márkus Flóra
Fotók: Márkus Flóra

A CAMPUS MUNDI PROGRAM AZ EFOP-3.4.2 KIEMELT PROJEKT „CAMPUS MUNDI - FELSŐOKTATÁSI MOBILITÁSI ÉS NEMZETKÖZIESÍTÉSI PROGRAM” CÍMEN AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS MAGYARORSZÁG KORMÁNYÁNAK TÁMOGATÁSÁVAL, AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS ALAP TÁRSFINANSZÍROZÁSÁVAL 6,9 MRD. FT EFOP ÉS 2,3 MRD. FT VEKOP FORRÁSSAL VALÓSUL MEG A TEMPUS KÖZALAPÍTVÁNY KEZELÉSÉBEN. PROJEKTSZÁM: EFOP-3.4.2-VEKOP-15-2015-00001