A vég – első felvonás
Márkus Flóra

Sziasztok! Nagyon nincs kedvem megírni ezt a bejegyzést. Mert ez már a vég. Pontosabban a szemeszter vége – az utolsó előtti cikkem, mielőtt elhagyom Montrealt. Április 30-án este utazom New Yorkba, ahonnét továbbrepülök Las Vegasba majd Los Angelesbe (nagyon rám fér már egy kis napfény és meleg!), hogy már csak egy napra térjek vissza Kanadába felkapni a világutazó kofferem, hogy négy hónap után hazainduljak Magyarországra. Már attól, hogy leírtam ezt a néhány sort, tiszta depressziós lettem! De kemény maradok – hiszen írni még mindig jobb, mint a vizsgákra készülni – összeszorítom a fogam, megpróbálok nem sírni és befejezem, amit elkezdtem.

Mint láthatjátok a címből, úgy döntöttem, hogy ebben az utolsó két montreali bejegyzésben összefoglalom az elmúlt négy és az azt megelőző hat hónap élményeit és tapasztalatait. Remélem, hogy ezzel egy kicsit bátoríthatlak bennetek, hogy merjetek jelentkezni külföldi részképzésre és néhány praktikus tanáccsal is segíthetek nektek a legsötétebb órákra. Mert lesznek ilyenek, ezt nem fogom letagadni. De a tanulság az – bármilyen klisés és giccses is legyen -, hogy ez az egész tényleg megéri és a végén örömmel fogtok visszanézni a külföldön eltöltött hónapokra. Na de ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az egészet a legelején!

Az ötlet, hogy Kanadába szeretnék jönni tanulni már régen megfogalmazódott bennem. Nem vagyok biztos benne, de talán akkor történt, amikor Vanda barátnőmmel elbicikliztünk Körmendre egy házibuliba 2014. augusztus 9.-én. (Onnét tudom a pontos dátumot, hogy még anno posztoltam a kirándulásról egy képet instagramra a Jáki templomról). Vanda akkor jött haza Kanadából, ahol a rokonai élnek, és emlékszem, egész úton – 30 kilométert tekertünk aznap – az utazásról beszélgettünk, meg hogy mennyire csodálatos hely Montreal és Toronto. Nagyjából három évvel ezután adtam be a jelentkezésem a tengerentúli ösztöndíj pályázatra a Corvinuson. Nem kapkodtam el a dolgokat, de, mint mondani szokás: ami késik, nem múlik.

 

A jelentkezés előtt természetesen már egy ideje készültem rá, komolyabban is tervezgettem, hogy Kanadába jövök, nem csak felkeltem és, mert Vandának tetszett a CN Tower, gondoltam kiugrok ide fél évre lazítani. Azon a tavaszon lehetőségem volt elutazni egy barátnőmhöz, aki Szingapúrban töltötte a félévét, ugyanúgy a Tengerentúli ösztöndíjpályázat keretein belül. Ez az utazás nagy hatással volt rám és nem csak azért, mert ekkor jártam életemben először Ázsiában. Itt realizálódott bennem, hogy igenis lehetséges Európán kívül is tanulni és nem kell az unió határain belül maradni.

Balin, az ubudi rizsteraszok mellett arra koccintottunk a lányokkal, hogy jövőre ugyanezt New Yorkban tesszük majd.

Nem tudom, hogy ők mennyire gondolták ezt akkor komolyan, mindenesetre tartottuk magunkat az ígéretünkhöz. A lenti képek ezt hivatottak demonstrálni.

new_york_bali.jpg

A kettejük közti különbség egy év és 40 fok.

Szóval megvolt bennem az elhatározás, már csak ki kellett választani az egyetemet, megírni a motivációs leveleket és begyűjteni az összes kötelező dokumentumot. Nekem, akinek még a világ legegyszerűbb adminisztratív ügyeinek elintézése is komoly gondot okoz, ez a folyamat maga volt a pokoljárás. Annak ellenére, hogy az összes ügyintéző, akivel leveleztem vagy személyesen találkoztam nagyon segítőkésznek bizonyult, a mélypontokon, mint például amikor a pályázat leadásakor tudtam meg, hogy a papírokhoz csatolni kell még egy számlakivonatot, azt bizonyítva, hogy van a kártyámon nagyjából egymillió forintnak megfelelő összeg – ami nyilván nem volt – vagy amikor a feltöltési határidő napján nem kaphattam meg az angol nyelvű leckekönyvemet, mert a gyűjtőszámlámon nem volt 2000 forint, ez sem szépített sokat. De hát, ahogyan azt Shakespeare és Florence Welch is megmondta: hajnal előtt a legnagyobb a sötétség.  Így visszanézve nagyon logikusnak tetszik az egész jelentkezés – egyik lépés követte a másikat – de amikor benne vagy a történetben és nem látod még a happy endet, könnyen elbizonytalanodhatsz. És ha van dolog, amit ki nem állhatok, az a bizonytalanság. Augusztus végén adtam le a jelentkezésem, de csak november elején vettem meg az oda-vissza jegyem Montrealba még mindig kételkedve abban, hogy tényleg jöhetek. Persze jöhettem.

Ne féljetek, ti is mehettek majd! 

A Campus Mundi pályázatot az ösztöndíjtól teljesen külön kellett intézni. Ennek az elbírálását csak kicsit később tudtam meg – olyan november közepén, ha nem csal a memóriám. Előtte, emlékszem, sokat vacilláltam rajta, hogy akkor is kijönnék-e Montrealba, ha nem kapom meg ezt a támogatást. Azt tudni kell ugyanis, hogy a tengerentúli ösztöndíjhoz, az Erasmus-szal ellentétben, nem jár semmiféle pénzügyi segítség. Igaz, hogy nem kell tandíjat fizetni a fogadó egyetemnek, de anyagilag azért elég megterhelő majdnem fél évet egy olyan drága országban tölteni, mint Kanada. (Lásd: a korábbi bejegyzésem az itteni árakról). Sajnos én nem állok a saját lábamon, de végül – még a Campus Mundi elnyerése előtt – arra a döntésre jutottam, hogy a támogatás nélkül is megoldanám valahogy, hogy a McGillen tölthessek egy szemesztert. Ez ugyanis, véleményem szerint, egy olyan felbecsülhetetlen élmény és tapasztalat, ami akkora pluszt ad mind a szakmai, mind a privát életben, hogy nem lehet, nem szabad pénzben mérni. Szerencsére a pontjaim alapján megkaptam ezt a kiegészítő támogatást is – el tudjátok képzelni, mennyire boldog voltam, amikor elolvastam az erről tájékoztató emailt! – így nem kellett örök életemre eladósodnom. Ezek után már csak a szállást kellett elintéznem és majdnem rendben voltam.

Mégis, ahogy közeledett a repülőjegyemre írt dátum, egyre nőtt rajtam a nyomás.
 A december volt talán a legnehezebb hónap. A karácsonnyal egybekötött vizsgaidőszak mindig hektikus időszaka az évnek, de idén nekem különösen sűrűre sikeredett ez a néhány hét az utazással, az ünnepekkel és a tanulással. Mivel a McGillen már január második hetében elkezdődött a tanítás, a megszokott egy hónap helyett két hét alatt le kellett vizsgáznom az összes tárgyamból. Nem mondom, hogy ez nem volt egy stresszes mutatvány: karácsony, szilveszter, január másodikán még két vizsga egymás után, harmadikán mindent összepakolni, pénzt váltani, becsekkolni, bevásárolni, negyedikén hajnalban repülni; de valahogy túléltem és a talpamon landoltam. Murphy törvénye szerint a nyomtatónk természetesen az utolsó utáni pillanatban mondta fel a szolgálatot, úgyhogy még az indulás előtti napon, éjjel tizenegykor kellett gyorsan 0-24 órás nyomtató boltot találnunk Budapesten, hogy kinyomtassuk az utazáshoz szükséges papírokat. De ezt az akadályt is legyőztem és másnap reggel már minden dokumentum a táskám első, zipzáras zsebében volt egy műanyag fóliában – készen az útra.

amsterdami_repter.jpg

E miatt a kapkodás miatt sajnos nem volt időm úgy igazán, tisztességesen felkészülni lelkiekben az utazásra.

Az amsterdami reptéren nyitottam ki először a Kanadás útikönyvem, 

hogy annak olvasásával szórakoztassam magam, amíg a csatlakozásomra várok. Hosszú út volt, ráadásul a gépen csak a legrosszabb Reese Witherspoon filmeket játszották (nem az olyan klasszikusokat, mint a Dr. Szöszi vagy a Kegyetlen játékok) úgyhogy nagyon örültem, amikor végre leszálltunk Montrealban.

Ha jól emlékszem a házról meg a többiekről már írtam egy korábbi bejegyzésemben „Mindennapok Montrealban” címmel, de most újra előveszem ezt a kegyes témát. Ezek a kópék ugyanis néha azzal szórakoztatják magukat, hogy

átfuttatják google fordítón a cikkeimet és hangosan visszaolvassák nekem a róluk írt dolgokat. 

Innét is üzenem a fordító/tolmácsképzésen tanuló barátaimnak, hogy ne izguljanak: még beletelik egy kis időbe, amíg a mesterséges intelligencia elveszi a munkájukat. Mindig azzal mentegetem magam, hogy magyarul sokkal élvezhetőbbek az írásaim, mint ezen a kifordított, összetört és meggyalázott angolon olvasva. Ebben azért, remélem, van igazság! Az előző heti bejegyzésem fénypontja a „Young people party” volt – ez nyerte el a lakótársaim tetszését a legjobban. Ha véletlenül megint idetévednek és olvassák ezeket a sorokat, üdvözlök mindenkit! Pat, Flo, James, Paul, Sav, Tom, Erina, Martin, Shannie, Charlie, Kevin – szuperek vagytok!

A megérkezés után már minden úgy ment, mint a karikacsapás. Mindannyian ugyanabban a cipőben jártunk: távol az otthontól és a megszokott ismeretségi körtől, ezért viszonylag könnyen és gyorsan lehetett új barátokat szerezni. Ebben a mesterséges környezetben mindenkit egy cél vezérel: minél többet kihozni a kint eltöltött időből. A külföldi félév alatt az ember kicsit úgy érzi, hogy nem ugyanazok a szabályok vonatkoznak rá, mint a normális életben. Mintha még a gravitáció is más súllyal nyomná rá a felelősségek terhét a vállunkra.

Ez egy buborék-élet, aminek semmi vagy csak nagyon kevés köze van a valósághoz.

Sokszor éreztem azt, hogy álmodom ezt az egészet: a várost, az egyetemet, a többieket és magamat, vagy, hogy beleestem abba a bizonyos nyúlüregbe, felkapott a tornádó és egy másik, alternatív világba kerültem, amíg a régi életemet valaki megállította otthon. Ezt most persze nem negatív értelemben értem, inkább csak tényként állapítom meg. Hihetetlen, de élmény, hogy egy klasszikust idézzek.

Jövő héten innét folytatom néhány praktikus tanáccsal a nyelvhasználatról, egyetemről és beilleszkedésről.

Addig is szorítsatok, hogy sikerüljenek a vizsgáim…

Szép hetet nektek,

Flóra

Ui.: Eszembe jutott, hogy jó szokásommal ellentétben a mai bejegyzéshez még nem kapcsoltam aláfestő zenét. Mivel ma végre egészen tavaszi idő van – 8 celsius fok(!!) – legyen ez Lilly Allen LDN című száma. Ezt hallgattam az úton a kávézóba, ahol ezeket a sorokat írom és élvezem, ahogy az ablakon keresztül beszűrődő napsugarak melegítik az arcomat.

Szerző: Márkus Flóra
Fotók: Márkus Flóra

A VilágEgyetemista blogon Campus Mundi ösztöndíjat nyert hallgatók történeteit ismerheted meg. Ha te is kedvet kaptál, pályázati információkat a Tempus Közalapítvány 
oldalán találsz. Friss tartalmakért kövesd a Campus Mundi Facebook oldalát!

A CAMPUS MUNDI PROGRAM AZ EFOP-3.4.2 KIEMELT PROJEKT „CAMPUS MUNDI - FELSŐOKTATÁSI MOBILITÁSI ÉS NEMZETKÖZIESÍTÉSI PROGRAM” CÍMEN AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS MAGYARORSZÁG KORMÁNYÁNAK TÁMOGATÁSÁVAL, AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS ALAP TÁRSFINANSZÍROZÁSÁVAL 6,9 MRD. FT EFOP ÉS 2,3 MRD. FT VEKOP FORRÁSSAL VALÓSUL MEG A TEMPUS KÖZALAPÍTVÁNY KEZELÉSÉBEN. PROJEKTSZÁM: EFOP-3.4.2-VEKOP-15-2015-00001

A bejegyzés trackback címe:

https://vilagegyetemista.blog.hu/api/trackback/id/tr6013856524

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

Világegyetemista

Friss topikok