A kimondható és kimondhatatlan szavak

Február 10-zel véget ért életem legszebb, legeseménydúsabb féléve. Már Pestről, néhány nappal a hazatérésem után írom ezeket a sorokat.

Halihó!

Ez az utolsó cikk, melybe mindent bele kellene sűrítenem. De hogyan lehet lezárni néhány szóval hat hónapnyi kalandot? Hogyan lehet elbúcsúzni a rengeteg embertől, akiket megismertem? Nem akarok frázisokat írni, mégis olyan sok minden kavarog a fejemben, melynek többségét nem is tudom igazán szavakba önteni.

Miért írok? Miért kezdtem ezt a blogot?

„Harcos lettem, amikor író lettem.” - Szabó Magda. Egyik kedvenc íróm mondta ezt egyszer egy interjúban. Tízéves voltam akkor, de azóta is fülemben csengenek a szavai.

Örökérvényűnek tartom ezt a mondatot, mert nem számít milyen korban, szituációban vagy helyen élünk, mindig van valami, ami mellett vagy ellen szólni akarunk.

Ezért szeretek én is írni, és emiatt akartam mindenképpen blogot vezetni campus mundis élményeimről.

Nem vagyok jó a képzőművészetben, nincs tehetségem az énekléshez sem, de  ezzel a bloggal alkothattam valamit.

Nekem az írás az egyedüli művészet, amivel létrehozhatok valami különlegest. Üzenni akartam az embereknek és mindenkinek, akit érdekelhet a történetem. Ezzel a bejegyzéssel pedig utoljára mondhatom el, mennyi mindent jelentett nekem ez a félév.

Éles váltás, gyors visszarázódás

Az utolsó heteim ugyan folyamatos tanulással teltek Tübingenben, de még így is belefért egy frankfurti kiruccanás, néhány buli és sok különleges ember megismerése. A sok szép és jó pedig egy rendkívül éles váltással ért véget.

Csütörtök este volt az utolsó vizsgám Tübingenben. A péntek-szombat az utolsó találkozásokról és bulikról szólt, majd jött a végső búcsú a csodaszép kisvárostól. Vasárnap pedig már a repülőn ültem, és hétfőn kezdtem is az egyetemet itthon. Nagyon sok most a feladat, a különböző kötelezettség, de igyekszem mindent megoldani, és így legalább kevés időm van Tübingenen és az elmúlt szép hónapokon gondolkodni.

Furcsa érzés, hogy megint minden magyarul van, és újra meg kell szoknom, hogy ne németül vagy angolul beszéljek, gondolkodjak. Itthon minden maradt a régiben, és a hazaérkezés érzése már nem is volt olyan különös és mellbevágó, mint mikor először jöttem vissza decemberben több hónap után Magyarországra. Tényleg olyan gyorsan rázódtam vissza a megszokott életembe és végeztem újra a hétköznapi rutinfeladataimat, mintha el sem mentem volna. Tübingen pedig mintha már egy örökkévalósággal ezelőtt lett volna. Ebből a szempontból tehát a „Magyarországhoz való akklimatizálódásom” elég hatékonyan működik.

Ami megváltozott és ami ugyanaz maradt

Ugyanaz az ember vagyok most is, aki anno szeptemberben kiment Tübingenbe. A hajam még mindig nagyon göndör, szerencsére még ugyanazt a ruhaméretet hordom és a személyiségem sem változott meg igazán.

De végre megértettem és megtanultam, hogy „a hídon akkor kell átmenni, amikor odaér az ember”.

Ez volt a legfontosabb célom a kiutazásomkor. Egy kevésbé stresszes, lazább, bölcsebb, spontánabb Viki tért haza, remélhetőleg elég energiával és boldogsággal feltöltve, ami hosszú ideig kitart még és segít átvészelni a nehezebb időszakokat itthon. Mindezek ellenére örülök, hogy itthon vagyok. Nagyon várom már, hogy a kint töltött kevésbé intenzív időszak után újra pörgősebb hétköznapokat éljek meg itthon. Rájöttem, hogy azért elég volt nekem egyelőre ez a pár hónap kikapcsolódás és feltöltődés. A felébredésem után pedig itt az ideje megint egy kicsit a valóságban élni.

Köszönet és hála

Mindenkinek megvan a maga ösztöndíjas története. Én egy vagyok azon sok másik hallgató között, aki kipróbálta ezt a fantasztikus lehetőséget. Nem hiszem, hogy az enyém volt a legizgalmasabb, legkalandosabb félév mind közül. Mások több helyen jártak, több országot fedeztek fel. Lehet többet buliztak, aludtak vagy többet éltek és tapasztaltak.

De nekem ezek az összehasonlítások nem számítanak. Minden jó és különleges volt kint, és semmit sem változtatnék meg rajta.

Tübingen és én egymásra találtunk.

Remélem, hogy visszamegyek még oda, sőt tervezem, hogy még ebben a félévben viszontlátom ezt a gyönyörű várost.

Ez a rövid időszak rengeteg élményt és sok csodálatos emléket adott nekem, melyekre mindig emlékezni fogok. Egy olyan irányba terelték az életemet, ami nem valósulhatott volna meg, ha nem megyek ki külföldre. Nem csak a nyelvtudásom került elég magas szintre, hanem kicsit a világlátásomat, a gondolkodásomat is megváltoztatta.

Ez a blog egy élménybeszámoló volt. A célja, hogy a jó dolgokat ossza meg az emberekkel. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden rózsaszín és tökéletes volt, de hát az élet nem is erről szól. Sokkal több volt viszont a pozitív tapasztalat, ami miatt rendkívül boldog vagyok.

Köszönetet szeretnék még itt mondani, minden egyes személynek, akikkel találkoztam ez alatt a félév alatt. Többségüket sohasem fogom viszontlátni, de nem tudhatom, hogy kikkel hoz össze még a sors. Valamint nagyon hálás vagyok, hogy néhány igazán különleges embert is megismerhettem, akiket remélem, hogy sohasem kell majd elengednem az életben.

Köszönöm a Campus Mundinak ezt az ösztöndíjat és a csodálatos lehetőséget, hogy megjelenhettek az írásaim. Köszönöm a családomnak, hogy mindenféle módon támogattak, a magyar barátaimnak, akikkel végig tartani tudtam a kapcsolatot, és akik segítettek, hogy a visszaérkezés minél könnyebb legyen számomra.

Talán egyszer valakinek hasznos és érdekes olvasmány lesz még ez a blog néhány év múlva is. Én csak azt tudom, hogy számomra óriási élmény volt írni.

Viki voltam utoljára innen Tübingenből. Nektek írtam, rólunk szólt.

Szerző: Szenyéri Viktória
Fotó: Szenyéri Viktória

With the right of the last words

Pronounced and unspeakable words

On 10^th of February my best and most eventful semester was ended. I’m writing these lines already in Pest, a few days after my return.

Hello!

The last article that should contain fast everything. But how to finish six months’adventure with a few words, how to say goodbye to the many people I met. I don't want to write phrases, but there are so many thoughts in my mind, most of that I cannot really express with words.

Why do I write? Why did I start this blog?

"I became a warrior when I became a writer," Magda Szabó, one of my favourite writers, said it in an interview. I was only ten years old, but since then I have been hearing this sentence in my ears. I consider these words are eternal, because it doesn't matter when, in which situation or where we live, there is always something we want to speak for or against. That's why I like writing and that is why I would like to make a blog about my Erasmus experiences.

Because with this blog I could create something. I'm not good at fine art, I have no talent for singing. For me, writing is the only art I can create something special. I wanted to send messages to people and anyone who might be interested in my story. And with this post I can say last time what this semester has meant to me.

Sharp shift, quick acclimatization

Even though my last weeks were about continuous learning in Tübingen, I still made a trip to Frankfurt, there were many parties yet and I met more, really particular people too. But the many beautiful and good things ended with an extremely sharp shift.

On Thursday evening I had my last exam in Tübingen. The Friday and Saturday were about last meeting and parties, then the final farewell came from the beautiful little town. On Sunday I was sitting on the plane back to Hungary and on Monday I started my university at home. There are a lot of tasks and duties now, but I try to solve everything and at least I have no time to think about Tübingen and the previous months.

It’s a strange feeling that everything is just Hungarian again and I have to get used to not speaking or thinking German or English. Everything here and everybody are the same and the feeling of getting home was not as strange and shocking as when I first came back to Hungary in December after months. It seems as if I really hadn’t gone to Tübingen, because I return so fast in my normal life and do my daily routine programmes again. Tübingen and its days seems to have been for an age. From this point of view, my "acclimatization to Hungary" works quite effectively.

What has changed and what has stayed the same

I'm the same person who went to Tübingen in September. My hair is still very curly, luckily, I still wear the same dress size and my personality hasn't really changed too.

But I finally understood and learned that "you should go through the bridge when you get there". That was my most important goal at my departure. A less stressful, looser, wiser, more spontaneous Viki came home, hopefully with enough energy and happiness that will be enough for a long time and help me to get through the harder times at home.

But I'm also glad I'm at home. I look forward to living not in my "inertia" , returning from my holiday home and do my more busy and useful days. I realized this amount of rest and recharging was enough for me. And after my awakening, it's time to live again in reality.

Thanks and gratefulness

Everyone has their own Erasmus story. I'm one of those thousands of other students who have tried out this fantastic opportunity. I’m sure that mine wasn’t the most exciting, adventurous semester of all. Others have visited more places, discovered more countries They may have made more parties, slept, lived or experienced more.

But these comparisons do not matter to me. Everything was good, particular, and I wouldn't change anything on it. Tübingen and I found each other. I hope I will go back there, even I’m planning to visit this beautiful city again in this semester.

This short period has given to me many experiences and many wonderful memories that I will always remember. My life was changed in a direction that couldn’t have been happened if I hadn’t gone abroad. Not only I developed my language skills, but my worldview and my thinking were also changed.

This blog was a report about my experiences. Its purpose was to share good things with people. Of course, this doesn’t mean that everything was pink and perfect there. But there were much more positive experiences than negatives, and so I'm very happy now.

I would like to say thank you to everyone I met during this semester. Maybe I’ll never see the majority of them, but I can never know who I see once again. Moreover, I’m very grateful to have met some really special people whom I hope I’ll never have to say goodbye.

Thank you to Campus Mundi for this scholarship and for the wonderful opportunity to have my blog published. I thank my family for supporting me in all ways and to my Hungarian friends with whom I was able to keep in touch and who helped me to make my returning as easy as possible.

Perhaps once, someone will benefit from this blog or it’ll be an interesting reading to somebody a couple of years later. I just know that it was a great experience for me to write.

Last time I was Viki from Tübingen. I wrote to you and it was about us.

A CAMPUS MUNDI PROGRAM AZ EFOP-3.4.2 KIEMELT PROJEKT „CAMPUS MUNDI - FELSŐOKTATÁSI MOBILITÁSI ÉS NEMZETKÖZIESÍTÉSI PROGRAM” CÍMEN AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS MAGYARORSZÁG KORMÁNYÁNAK TÁMOGATÁSÁVAL, AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS ALAP TÁRSFINANSZÍROZÁSÁVAL 6,9 MRD. F