Sziasztok! Először is bocsánat, hogy ezen a héten nem jelentkeztem a megszokott időben. A McGill-en most tartották meg a tavaszi szünetet, aminek mondjuk szerintem nincs sok értelme, mert az idő minden, csak nem tavaszi. Az viszont igaz, hogy itt most járunk a félév közepénél, úgyhogy már mindenkire ráfért egy kis pihenő.

Az előző héten minden a félévi vizsgákról, beadandókról, meg prezentációkról szólt. Az elkövetkező hét és a nyaralás reménye tartotta az emberekben a lelket. Mindenki csak erről beszélt. Az egyik órámon a tanárunk megkérdezett mindenkit, hogy ki hogyan tervezi tölteni a szünetet. Nem kicsit lepődtem meg, amikor a többiek olyan helyeket kezdtek el sorolni, mint Szingapúr, Kuba, Mexikó vagy Amszterdam. Később aztán rájöttem, hogy itt tényleg mindenki megpróbálja a legtöbbet kihozni abból a néhány szabadnapból, amit az egyetemtől kap. A lakótársaim közül a legtöbben például Kubába utaztak a szünetre. Nem mondom, hogy nem irigykedtem, főleg amikor megtudtam, hogy pontosan milyen meleg lesz a szigeten: több mint 30 fok, kivételesen Celsiusban mérve. A napfényes, végtelen tengerpartok képe és a gondolat, hogy mezítláb lehet sétálni a homokban egyszerűen túl szépnek tűnt. Ugyanakkor én sem panaszkodhatok, a szünetem a lehető legjobban telt.

Nem mondom, hogy nekem vannak a legjobb barátaim a földön, de akik képesek 18+8 órát utazni azért, hogy engem lássanak… bocs, nem önzőségből, de mégis kimondom: nekem vannak a legjobb barátaim a világon. Nyilván nekik is mondtam kb. félpercenként az utazás alatt, de hadd írjam le ide még egyszer, hogy meglegyen örökre, feketén-fehéren, mennyire hálás vagyok nekik, amiért meg tudták oldani, hogy kijöjjenek hozzám több mint egy hétre. Csütörtökön reggel érkeztek meg Montrealba, ahol egy adag félig égett, de sok szeretettel készült palacsintával vártam őket. Természetesen szolgáltam hozzá egy kis juharszirupot is, hogy tudják, most már Kanadában vannak. Utána az utazástól és az izgalmaktól fáradtan mind beestek az ágyba.

A következő három napban megmutattam nekik a várost. Körbejártuk az egyetemet, megnéztük a városközpontot a felhőkarcolókkal, jókat kávéztunk és ettünk, szombaton elmentünk a régi kikötőbe és fel a Mount-Royal-ra. Megkóstoltattam velük a poutine-t és bár nem tudták megenni a hatalmas adagot, elmondásuk szerint ízlett nekik. Aztán vasárnap a terv szerint elrepültünk az amerikai fővárosba. Ahhoz képest, hogy majdnem lekéstük a gépet (öt perccel a kapu zárása előtt érkeztünk meg) és hogy át kellett szállnunk Torontóban, ez volt életem egyik legjobb repülőútja. Az európai fapados légitársaságokhoz szokva nem számítottam ilyen kiszolgálásra egy belföldi járaton. Starbucks kávét kaptunk és mindenféle rágcsálnivalókat, arról nem is beszélve, hogy az első sorban ülhettem és kinyújtott lábbal utazhattam. Majdnem 180 cm magas vagyok, szóval nekem új élmény volt úgy repülni, hogy a térdem nem préselődött bele az előttem lévő szék hátuljába. Az átszálláskor pedig egy külön teremben várakozhattunk, ahol svédasztalos büfé várta az utasokat.

Aki ismeri a zéró kólához fűződő addiktív viszonyomat, el tudja képzelni, hogy milyen hatással volt rám a végtelen ingyenes behűtött kóla gondolata. Vasárnap délután ilyen élményekkel telve érkeztünk meg Washington DC-be. Itt is megnéztük a kötelező látványosságokat: a Capitolium-ot, a Fehér házat, a Lincoln-emlékművet, a Washington-emlékművet és az elnöki portrékat. Michelle és Barack Obamáé csak néhány héttel ezelőtt készült el. Ezen kívül olyan dolgokat csináltunk, amiket turistáknak és barátnőknek kötelező: hihetetlen mennyiségű fényképet készítettünk egymásról és egymással, minden kaját kipróbáltunk, indokolatlanul sok pénzt költöttünk kávéra és édességre és az összes témát kibeszéltük, amire az elmúlt két hónapban nem volt lehetőségünk. Vasárnap este pedig élőben megnéztük az Oscar-gálát.

Két nap után a fővárosban buszra szálltunk és négy órás zötykölődés után megérkeztünk az Amerikai Egyesült Államok nem hivatalos központjába: New Yorkba. Nagyon izgatott lettem, amikor először megláttam a város körvonalát az ablakból. Most jártam először a Nagy Almában.

És igen, itt jön el a pillanat, amitől féltem. Hogyan is tudnám összefoglalni, hogy milyen New York? Hatalmas, nyüzsgő, fényes, hangos, változatos, intenzív. Az egyik ismerősöm, aki New Yorkban töltötte a szakmai gyakorlatát azt mondta, hogy ez a város kiszívja belőled az életet. Egy hét után azt hiszem, értem, hogy mire gondolt. Egyszerűen annyi hely van, annyi ember, annyi lehetőség, hogy könnyen túlcsordulhatnak az élmények.

Mi is megnéztünk mindent, amit egy rendes turistának meg kell: a Szabadság-szobrot, a Times Square-t, a Central Parkot, a Brooklyn hidat, az Empire State Buildinget, a Grand Central Stationt, a Rockefeller Centert, a tőzsde épületét, a Wall Street-et, a MET-et és a MoMA-t. Hirtelen ennyi jutott eszembe, pedig biztos több is volt. Ezen kívül kávéztunk és bruncholtunk a trendi Manhattan-i helyeken, kipróbáltuk a New York-i pizzát, hot-dogot, cupcake-et és banánpudingot, sétáltunk a városban, utaztunk a New York-i metrón (ami cseppet sem szebb, vagy elegánsabb, mint a budapesti hármas vonal, sőt…) vásárolgattunk, vagyis, az árakra tekintettel inkább csak nézelődtünk a boltokban, buliztunk és összességében nagyon jól éreztük magunkat.

Bocsássatok meg, de ma reggel érkeztem csak haza és még nem tudtam teljesen rendet rakni a fejemben és egy kis időbe beletelik majd, amíg bekategorizálom az élményeket. Hirtelen ennyit tudtam írni a New York-i kalandjaimról, hadd legyen a többi a jövő heti bejelentkezésem témája.

Addig is szép hetet Nektek! Hétfőn újra találkozunk!

Szerző: Márkus Flóra
Fotók: Márkus Flóra

A CAMPUS MUNDI PROGRAM AZ EFOP-3.4.2 KIEMELT PROJEKT „CAMPUS MUNDI - FELSŐOKTATÁSI MOBILITÁSI ÉS NEMZETKÖZIESÍTÉSI PROGRAM” CÍMEN AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS MAGYARORSZÁG KORMÁNYÁNAK TÁMOGATÁSÁVAL, AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS ALAP TÁRSFINANSZÍROZÁSÁVAL 6,9 MRD. FT EFOP ÉS 2,3 MRD. FT VEKOP FORRÁSSAL VALÓSUL MEG A TEMPUS KÖZALAPÍTVÁNY KEZELÉSÉBEN. PROJEKTSZÁM: EFOP-3.4.2-VEKOP-15-2015-00001