Amikor Franciaországot jelöltem meg részképzésem helyszínéül, nem számítottam jelentősebb kultúrsokkra. Sokszor találkoztam már franciákkal, jártam már az országban, sőt, abban a régióban is, ahova kiutaztam, mégsem érzékeltem egyszer sem olyan furcsaságot, ami kibillentette volna az életemet a ritmusából. Aztán elkezdődött a feria-szezon.

Az egyik barátnőm néhány éve hosszabb időt töltött el Dél-Spanyolországban, tőle hallottam először a feriákról, a helyi kultúrát ünneplő hatalmas városi ünnepségekről. Mivel már spanyolokkal is találkoztam, az eseményről alkotott elképzelésemnek semmi sem szabott határt, így amikor a második kint töltött hetem végén megtudtam, hogy pár nap múlva kezdődik a Nîmes-i feria, rettentően izgatott lettem. Ezzel nem lehetett másképp a COVID járvány miatt feriát több mint egy éve nem látott város közössége sem. Ugyanis az egészségügyi aggodalmak vagy a rendezvény első napjait kísérő hatalmas esőzések ellenére péntek estére a város főbb utcáin már alig lehetett megmozdulni a tömegtől. Utcazenével, kirakodóvásárral, koncertekkel, utcabálokkal érkezett meg a régió legnagyobb városi ünnepsége – és ezek mellett bikaviadalokkal.

Nîmes-ben a feriát háromféle főbb bikás tevékenység kísérte, ebből a számomra legbarátságosabb az abrivado, azaz az utcai bikafuttatás volt, melynek hagyománya az állatok legelőről a bikaviadal helyszínére való hajtására vezethető vissza. Szimpátia sorrendjében ezt nálam a becerrada követte, amit a bátrabb francia kisgyerekek próbálhattak ki, akik lényegében egy mini arénában fogócskázhattak egy legfeljebb kétéves borjúval. Bizonyos értelemben már ez utóbbi is kisebb fajta kultúrsokként ért. Ám ez semmi sem volt ahhoz az érzéshez képest, amit a corrida, azaz a bikaviadal váltott ki. Persze valamelyest az én hiányosságom, hogy sose néztem utána, leginkább mire szokták használni a Nîmes központjában lévő hatalmas római kori arénát. Vagy, hogy mit szimbolizál a rengeteg bikát ábrázoló szimbólum, amiből többet láttam városszerte, mint francia zászlóból. Bármi is járt a fejemben, mire az aréna bejáratához kerültem, eldöntöttem, hogy mindegy, mi vár odabent, én látni akarom.

A bikaviadal a világ egyik legrégebbi, máig fennmaradt szokása. Akármennyire is legyen kegyetlen vagy brutális, vitathatatlanul szerves része egyes nemzetek kultúrájának, mindennapi életének. A Nîmes-i viadal feszült csendjét még az utcáról beszűrődő állatvédelmi tüntetés se törte meg, az arénában megállt az idő. A corrida az évezredes forgatókönyv szerint zajlott, három matador díszes öltözékben, két-két körben küzdött meg az 500 kilogrammnál is nehezebb bikákkal. Lovasokkal, dárdákkal, kardokkal, pontosan úgy, ahogy Spanyolországban tíz, húsz vagy több száz éve. Legelsőnek feltett kérdésemre válaszolva pedig nem, sajnos meghalt a bika a végén. Bár az esemény nagy részét a szemeimet eltakaró ujjaim közül néztem végig, mégsem bánom, hogy elmentem rá, mert úgy érzem, ezzel is sokkal közelebb kerültem a helyiek világához, kultúrájához. Viszont ennyi elég is volt belőle.

Ui.: Mióta kint vagyok, nem csak Nîmes-ben, hanem a tengerparti Le Grau-du-Roi városában is belebotlottam egy feriába, úgyhogy onnan is mutatok nektek képeket!

Szerző: Almási Fanni

Fotók: Almási Fanni

A CAMPUS MUNDI PROGRAM AZ EFOP-3.4.2 KIEMELT PROJEKT „CAMPUS MUNDI - FELSŐOKTATÁSI MOBILITÁSI ÉS NEMZETKÖZIESÍTÉSI PROGRAM” CÍMEN AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS MAGYARORSZÁG KORMÁNYÁNAK TÁMOGATÁSÁVAL, AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS ALAP TÁRSFINANSZÍROZÁSÁVAL 6,9 MRD. FT EFOP ÉS 2,3 MRD. FT VEKOP FORRÁSSAL VALÓSUL MEG A TEMPUS KÖZALAPÍTVÁNY KEZELÉSÉBEN. PROJEKTSZÁM: EFOP-3.4.2-VEKOP-15-2015-00001