Sziasztok! Egy kis helyzetjelentéssel kezdeném ezt a mai bejegyzést: épp hajnali 1 óra 36 perc van, az Ottawa-i buszállomáson ülök a laptopommal az ölemben és minden maradék agysejtemmel koncentrálva imádkozom a nyilvános wifi istenéhez, hogy a telefonom kapcsolódni tudjon a világhálóhoz. Kizárólag egy 2.50 $-ért a szemben lévő automatából vásárolt pepsi light, Szabó Benedek és a Galaxisok – A Legszebb Éveink című lemeze és ezen sorok írása tart életben ébren. Sajnos a legújabb kétszáz forintos ebayes fülhallgatóm jobban megsínylette az ötórás busz utat, mint én, így már csak az egyik fülemben hallom az Egyetleneimet – de már ezt is tudom értékelni. Itt legalább bejön a spotify. Utazási tipp No 1.: Ha meg tudjátok oldani máshogy, sohase utazzatok Greyhound busszal: a beharangozott wifijük még az Intercityénél is rosszabb.

Ja igen, hogy mit is csinálok itt?! Várom a csatlakozásomat. Háromnegyed kilenckor indultam el Torontóból, ahol a húsvéti hosszúhétvégét töltöttem a családommal és, ha minden igaz, holnap (ma) reggel öt után egy kicsivel kell megérkeznem Montrealba. Haza. Egy órát kell még így, itt eltöltenem. Nem tudok jobbat, úgyhogy gondoltam kihasználom ezt a kis üresjáratot és megírom a Torontói élményeimet.

Amúgy most, hogy itt vagyok Ottawában eszembe jutott, hogy még nem is meséltem arról, amikor egy napra eljöttünk a kanadai fővárosba. Ha már itt tartunk, most kettő-lett-maradhat alapon hozzácsapom ezt is a Torontói beszámolóhoz és bepótlom a mulasztásom. A félév egyik első szombatján történt, amikor még mindenki lelkes volt és a könyvtárban töltötte a hétvégéket. Reggel a megbeszéltek szerint találkoztunk a montreali pályaudvaron, két és fél óra zötykölődés után megérkeztünk Ottawába, majd az esti busszal haza is tértünk. Ennyi idő elég is volt erre a városra.Canberrához hasonlóan, ez is inkább csak szimbolikus központ, mint tényleges főváros. Megnéztük a Parlamentet, ahol igénybe vettük az ingyenes idegenvezetést. Elsétáltunk a városi piacra ahol ebédeltünk egy olyan helyen, amiről később kiderült, hogy még a Lonely Planet-es útikönyvem is ajánlja. Megnéztük az ottawai Notre Dame-ot; és a Nemzeti Galériát is láttuk kívülről az előtte lévő bizarr pók-szoborral. Ettünk hódfarkat (beavertail) ami a nevével ellentétben kicsit sem gusztustalan étel. Igazából nem más, mint egy hosszúkás, vékonytésztájú édes lángos, amit megkennek nutellával, telepakolnak banánkarikákkal és végül porcukorral behintenek. Csináltunk néhány nagyon rossz minőségű képet a kivilágított OTTAWA felirattal. Egy jó nap volt, de semmi különleges. Nem akarok senkit megsérteni, aki Ottawában lakik, vagy ott csinálja a külföldi szemeszterét – ha közelebbről megismerjük, biztos vagyok benne, hogy fantasztikus város – de én örültem neki, hogy nem az ottani egyetemre jelentkeztem az első helyen.

Az odafelé út Torontóba összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint ez a buszos kirándulás. Már az, hogy a családommal mentem és nem egyedül, feldobta a több mint hat órás utazást. Arról nem is beszélve, hogy anyáék kibérelték a legfantasztikusabb autót, amiben valaha utaztam: egy hét személyes Dodge Caravan-t. Akkora utastere volt, hogy akár táncolhattunk is volna benne. Útközben megálltunk az Ontario tó partján lévő Kingstonban, amiről annyit tudtam/tudok, hogy az általam második helyen megjelölt Queen’s University-nek ad otthont. Barátságos, rendezett városka volt, otthonos kávézókkal és hangulatos éttermekkel teletűzdelt régi városközponttal, de megint azt éreztem, hogy mázlista vagyok, hogy elfogadták a jelentkezésem a McGillre. Ahogy végigsétáltunk a csendes utcákon eszembe jutott, hogy mennyire más lenne minden, ha oda járnék egyetemre. Nem találkoztam volna az itteni barátaimmal, nem éltem volna át ezeket az élményeket, nem lennék az az ember, aki most vagyok. Tudom, hogy ez így leírva elég nyálasan hangzik: bocsássatok meg a filozofálgatásért, de hát milyen furcsa dolog is ez az élet!

És akkor most egy kicsit Torontóról. Ez már sokkal izgalmasabb hely, mint Ottawa vagy Kingston. Az utazás előtt sokan jellemezték nekem úgy ezt a várost, mint a „kanadai new york”-ot. A hétvége után értem, hogy miért. Végigsétálva a Yonges street-en ugyanaz a kép fogadott, mint a 5th Avenue-n, attól az apróságtól eltekintve, hogy itt nem volt teletűzdelve minden ház piros-fehér csíkos zászlókkal. Meg persze a tömeg sem volt akkora volumenű. Megdöbbentő volt a hasonlóság, mint később megtudtam, sok „new yorki” filmet forgatnak itt.

Összesen három napot töltöttünk itt: szombaton felfedeztük a várost; vasárnap elautóztunk a közeli Niagara vízeséshez, hétfőn pedig megnéztük a Toronto-szigeteket. Felmentünk a CN tower tetejére és sétáltunk a világ első üvegpadlóján. Annak ellenére, hogy az üveg elméletben akár 14 vízilovat is elbírna, voltak, akik csak nagyon lassan mertek kiállni a nagy semmi fölé. A lábunk alatt az emberek hangyáknak látszottak. Megnéztük a Hockey Hall of Fame ajándékboltját és a híres szeszfőző negyedet. Sétáltunk a felhőkarcolók árnyékában és az Ontario tó partján.

A Niagara vízeséshez másnap reggel korán indultunk. Megint csak nehezen tudom leírni, hogy milyen volt élőben látni ezt a természeti csodát. Az első dolog, ami eszembe jut, az az, hogy milyen hideg volt, amin nem sokat javított a vízesésből felszálló, mindent beterítő pára. Ennek ellenére nagy élmény volt ott állni az áramló víztömeghez alig néhány méterre. Hihetetlen belegondolni, hogy mennyi víz folyik át ezen a csatornán naponta. Átmentünk az amerikai oldalra is, és mivel volt ESTA-nk (az amerikai belépéshez kötelező online regisztrációs dokumentum) ’csak’ másfél órán keresztül kellett magyarázkodnunk a határon, hogy mindössze egy rövid sétát szeretnénk tenni és nem akarunk véglegesen letelepedni az USÁban. A hétfőt megint Torontóban töltöttük. Komppal átmentünk a várossal szemben lévő Toronto-szigetekre, ami szerény véleményem szerint az egyik legkirályabb hely a földön. Tudom, hogy szokásom túlzásokba esni, de ebben az esetben, higgyetek nekem, nem hazudok. Az öt és fél milliós metropolisztól alig 10 percre található sziget az egyik legvarázslatosabb hely, ahol valaha voltam. Mintha egy másik dimenzióba vinne át a komp, pedig mindössze 7 dollárba kerül egy felnőtt retúrjegy. Leszálltunk az öböl másik oldalán és szinte tolakodóan csapott arcul minket a béke és a (szél)csend. Ezt még Tímár Mihály is megirigyelné. Hétvégi házikók és otthonosan rendezetlen kertek között vezetett az utunk, amíg a belógó fák takarásából meg nem láttuk a tengerszínű Ontario tavat és a város körvonalát. Nem tudom, hogy hogyan, vagy miért, de mintha még az idő is sokkal szebb lett volna a szigeten. Két nap didergés és megfagyás után a téli kabátunkat levetve ülhettünk ki napozni a tó partjára élvezve az elénk táruló látványt és napsütést.

Nagyon jó hétvége volt: sokat beszélgettünk, finomakat ettünk és minden látnivalót megnéztünk; de sajnos most már itt az idő, hogy visszatérjek a valóságba. A héten majdnem minden tárgyamból lesz valamilyen féle számonkérés és lassan meg kéne kezdenem a hosszú és keserves tanulást a vizsgáimra is. Na persze nem ebben a pillanatban, aludni is kell valamikor!

Jövő hétfőn újra jelentkezem.

Addig is szép hetet nektek!

Flóra

(Végre megkaptam az új telefonomat, úgyhogy újra tudok képeket készíteni: ha kíváncsiak vagytok rájuk, az instagramon: https://www.instagram.com/flora.markus/)

Szerző: Márkus Flóra
Fotók: Márkus Flóra

A CAMPUS MUNDI PROGRAM AZ EFOP-3.4.2 KIEMELT PROJEKT „CAMPUS MUNDI - FELSŐOKTATÁSI MOBILITÁSI ÉS NEMZETKÖZIESÍTÉSI PROGRAM” CÍMEN AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS MAGYARORSZÁG KORMÁNYÁNAK TÁMOGATÁSÁVAL, AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS ALAP TÁRSFINANSZÍROZÁSÁVAL 6,9 MRD. FT EFOP ÉS 2,3 MRD. FT VEKOP FORRÁSSAL VALÓSUL MEG A TEMPUS KÖZALAPÍTVÁNY KEZELÉSÉBEN. PROJEKTSZÁM: EFOP-3.4.2-VEKOP-15-2015-00001