Gondoltuk, hogy a húsvétunkat, ha már nem a családunkkal, akkor Kínában töltjük. Engedjétek meg, hogy összeszedjem a gondolataimat Shenzhenről…  Érdemes tudni, hogy Shenzhen a helyi MTR egyik végső megállója, tehát viszonylag gyorsan meg lehet járni az utat.

Legalábbis ezt gondoltam, míg meg nem érkeztem a határhoz két kedves barátommal: Ákossal és Patrykkal. Nem feltétlenül szeretném hosszadalmasan részletezni, hogy mekkora szerencsétlenkedés bejutni Kína területére, olyan hosszan meg főleg nem, ameddig az egész procedúra tartott.

A legalább 2 órás várakozásom alatt megismerkedtem egy kedves amerikai lánnyal, aki Pekingben dolgozik angoltanárként, és egy vízumügy miatt ő is a shenzheni határon tétlenkedett laza 3 órája. Christynek hívták, és Christy elkezdte a felvilágosítást a kínai mentalitásról, hogy készüljek fel, mert senki nem szándékozik majd megérteni azt, amit mondani próbálok. Ugyanis ha nem muszáj, akkor a kínaiak a mandarinon kívül nem beszélnek más nyelvet - maximum a kantonézt. Ezzel a ténnyel meg is barátkoztam és elfogadtam, hiszen máshol is van ilyen, hogy az emberek úgy érzik, ha valaki a „földjükre” téved, akkor már illő lenne a helyi nyelvet folyékonyan beszélni?! Eleve. Meg amúgy is, ezt már a helyi barátaim is említették, hogy a „mainland”-ek ilyenek, és hogy érdemes helyi emberrel felfedezni ezeket a helyeket, mert amúgy nem értesz meg semmit.

Félig így volt, félig meg nem is. Tehát, átlehetetlenkedtük magunkat a határon, úgy, hogy mekegtek-makogtak hozzánk a határőrök, meg olyan helyekre tereltek, ahova nem kellett volna küldeniük. Ráadásul egész olcsón megúsztuk. Kivétel, ha lengyel vagy, mert akkor busás ára van az 5 napos vízumnak.

Szóval, megérkeztünk egy citromsárgás-barnás porfelhő rengetegbe, ahol méterenként leszólítottak, hogy nem kell-e: táska, bőrönd, parfüm, telefon, sim kártya vagy banán. Emellett elhaladva, egy koszos pláza ölelt magához minket szűk kis üzlethelyiségekkel, wi-fi nélkül. Gondoltuk a legényekkel, hogy majd ha odaérünk, akkor feltaláljuk magunkat, felpattanunk az első járgányra, ami elröpít minket az Airbnb szállásunkra, és ott kikeresgéljük az interneten, hogy mit is kell nekünk itt megnézni, és hogy hol fogjuk iszonyatosan jól érezni magunkat, és megenni a világ összes legfinomabb, legcsípősebb tofus kínai vegetáriánus ételkülönlegességét.

Nos, ebből az lett, hogy minden kínai írásjelekkel volt kiírva, néhol angolul, de az se biztos, hogy helyesen. A metró nem úgy működik, hogy van 1, 2, 3 stb. vonal, hanem a 2-es néha 3-as volt, a 3-as néha 2-es, és természetesen teljesen különböző utakra vittek. Szóval röpke 5-6 órába telt átjutni a határon, és eljutni a szállásig. Aztán kiderült: a szálláson sincs net, így ki kellett fundálnunk valamit, hogy elmegyünk valahova, amerre a metró visz. Buszra nem szálltunk, mert fogalmunk sem volt, hogy hova visz. Aztán kilyukadtunk egy mesterséges épületrengeteg között sétáló utcával, és ettünk remek vietnámi pho-t, miközben Ákos megbingelte (mert a Google, ugye le van tiltva Kínában, akárcsak a Facebook), hogy mit érdemes megnézni majd a következő napon. Estére pedig belevetettük magunkat a sétálgatásba és a Blue Girl-be (a kedvenc sör márka) a szűk, koszos kis utcákon, ahol az asztalokon csak úgy csattogott a mahjong. A szempárok pedig úgy tapadtak ránk, mintha muszáj lett volna.

El ne feledjem megemlíteni, volt szerencsénk a kínai televízió csodás bugyraiba is belemártani magunkat, ami végtelen kacagásba fulladt. Na, kedveseim, a kínai TV az megér egy misét. Kiabáló, repkedő harcosok a gravitációnak tökéletesen ellentmondó mozdulatokkal szórakoztattak minket egy ideg. El kell, hogy mondjam, miközben írom ezeket a sorokat és felidézem az egészet, nevetek. Visszagondolva nagyon mulattató ez a Shenzhen.

Másnap a Blue Girl okozta fejfájással és a 4 óra alvással akkora pofont kaptam a várostól, hogy öröm volt összeszedni magam. Nagyon műanyag és modern volt az egész, Hongkonghoz képest pedig kevesebben voltak, tűzött a Nap, mi pedig minden helyre ellátogattunk, amit a Bing ajánlott. Pontosabban mindent megnéztünk kívülről, mert annak busás ára volt, ha esetleg a tradicionális lakóházak között akartunk sétálgatni. Bár nem tudom, mi lehet igazán tradicionális egy 40 éves megapoliszban, igazából ennek jelét sem véltem felfedezni.

Az volt a terv, hogy megnézzük a Tech Parkot, meg valami iszonyú magas épületet meg ezt-azt, de valahogy minden elkerülte a figyelmünket, ezért inkább csak tengtünk-lengtünk. Bolyongásunk közepette betévedtünk egy elég modern múzeumba, ahol az az élmény fogadott, hogy egy elegánsan felöltözött nő valami lehetetlen módon beleesett az épület előtti mesterséges tavacskába, ami szerintem a sípcsontom közepéig érhetett, ő pedig teljesen alámerült. Akkor ott nem mertem nevetni, nem akartam, hogy kellemetlenebbül érezze magát. Hála az égnek nem esett semmi baja, azon kívül, hogy a feje búbjától az utolsó lábujjáig megmártózott a vízben. Most pedig, mikor felidézem a történteket, előbuggyan belőlem a kacagás, és bármikor feljön a dolog, mindenki sikítva nevet. Hogy őszinte legyek, ez is a legderűsebb pontja a shenzheni kalandunknak. Meg persze a Porsche design mobile!

Tanulság: ha elfojtasz egy nevetést, utána huzamosabb ideig tart, mikor kiengeded.

Számomra megváltás volt visszaérni Hongkongba, eddig is nagyra értékeltem, hogy itt lehetek, de a shenzheni kirándulás után pedig főleg.

Ha érdekel a rajznaplóm, itt követheted: https://www.instagram.com/arzsabi

Szerző: Parázs Bianka
Fotók: Parázs Bianka

A CAMPUS MUNDI PROGRAM AZ EFOP-3.4.2 KIEMELT PROJEKT „CAMPUS MUNDI - FELSŐOKTATÁSI MOBILITÁSI ÉS NEMZETKÖZIESÍTÉSI PROGRAM” CÍMEN AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS MAGYARORSZÁG KORMÁNYÁNAK TÁMOGATÁSÁVAL, AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS ALAP TÁRSFINANSZÍROZÁSÁVAL 6,9 MRD. FT EFOP ÉS 2,3 MRD. FT VEKOP FORRÁSSAL VALÓSUL MEG A TEMPUS KÖZALAPÍTVÁNY KEZELÉSÉBEN. PROJEKTSZÁM: EFOP-3.4.2-VEKOP-15-2015-00001