Egy ismerősömmel már régóta terveztük, hogy elmegyünk Japánba, és megnézzük - többek között - a cseresznyevirágzást. Az évközi vizsgák utáni hét tökéletes időpont volt ehhez. A szállást és a repülőjegyet is jó előre lefoglaltam, így viszonylag olcsón megúsztam.

Ami nekem elsőre feltűnt, az az utcákon a tömeg ellenére uralkodó viszonylagos csend. Kifejezetten kellemes volt egy időre kiszakadni a bangkoki hőségből és zajból.

Japánban szervezetten működnek a dolgok, az utcák tiszták, a tömegközlekedés pontos, az emberek tisztelettudók.

Tokió utcáin rengeteg italautomata van.

A szálláson találkoztunk egy állítólag 31 éves kínaival, aki egyáltalán nem beszélt angolul, és egész nap a telefonján játszott - ez biztosan nagyobb élmény Japánban, mint Kínában. A mosdó megtalálása eleinte gondot okozott, mert nem tudtam, hogy a szobából nyílik, a zuhanyt pedig 10 perc után sikerült először beállítanom. Egyébként a wc-ken sok helyen rengeteg gomb van, japán írásjelekkel, de szerencsére a legfontosabb mindig jól látható helyen volt.

Tokió hatalmas és modern, de viszonylag sok park található a területén. Mi a Shinyuku Gyoen Park felé vettük először az irányt, ahol rengeteg cseresznyefa található:

A szelektív kukák mellett állt egy ember, akinek a feladata a hulladék szétválogatása volt – még kidobás előtt természetesen.

A város kormányhivatali épületének 45. emeletére ingyenesen fel lehet menni megcsodálni a kilátást, ezt ki is használtuk. Bár főleg betondzsungelt láttunk, azért így is elég impozáns látvány volt. Különben is, ingyen még a só is édes, főleg egy ilyen drága országban:

Egy japán diáklány épp közvélemény-kutatást készített külföldiekkel. Mi is sorra kerültünk: megtudta, hogy magyarok vagyunk és még sosem éreztük magunkat kellemetlenül hotelben, aztán el is köszönt. Nem tudom, ez milyen statisztikákban fog megjelenni, de mindenképpen hasznos információ.

Az éttermek – legalábbis amikben mi voltunk – elég futurisztikus módon működnek: egy automatában ki kell választani, hogy mit szeretnénk, fizetünk, ad egy jegyet, amit oda kell adni a pincérnek és 2 percen belül ki is szolgálnak. Az egyikben a hozzávalókat adták oda, és nekünk kellett elkészíteni az ételt egy főzőlap és egy homokóra segítségével:

Véletlenül betévedtünk egy kocsmába is, hogy szakét igyunk, itt tablet alapú rendelés volt. Szerintem a japánok itt élik ki magukat, mert itt vehemensen mulatoztak. Állítólag kevesebb szaké is kell nekik a boldogsághoz, és munka után szeretnek kicsit kirúgni a hámból.

A Fuji-hegyet is mindenképpen meg szerettük volna nézni, ez egy kicsit nehezebbnek bizonyult, mint ahogy terveztük: a buszt, amire előre jegyet vettem, lekéstük. Itt még a metróra sem lehetett fogni, mert pontos. Kudarcunkon túllendülve megpróbáltam legalább a visszaút árát visszaigényelni.

Ezen a ponton tanultam meg, hogy a „küleditto kaldo” kifejezés a credit card, vagyis bankkártya jelentéssel bír Japánban.

Végül sikerült megértenünk egymást, és a másnapi buszra foglaltunk jegyet, ami nagyon stílusosan Thomas, a gőzmozdony árnyalatait viselte magán, és elvitt minket  Kawaguchiko településhez, ahonnan jó kilátás nyílt a Fujira:

Az utolsó pár napot Yokohamában töltöttük, ami egy modern kikötőváros, de parkok természetesen itt is találhatóak, cseresznyefákkal együtt:

A visszaúton volt szerencsém a repülőről is megcsodálni a Fujit.

Összességében egy nagyon emlékezetes utazás volt, gyönyörű helyeket látunk, de legközelebb biztosan a vidéket nézem meg.

Szerző: Horváth János
Fotók: Horváth János

A CAMPUS MUNDI PROGRAM AZ EFOP-3.4.2 KIEMELT PROJEKT „CAMPUS MUNDI - FELSŐOKTATÁSI MOBILITÁSI ÉS NEMZETKÖZIESÍTÉSI PROGRAM” CÍMEN AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS MAGYARORSZÁG KORMÁNYÁNAK TÁMOGATÁSÁVAL, AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS ALAP TÁRSFINANSZÍROZÁSÁVAL 6,9 MRD. F