Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Campus Mundi által előbb egy egyetemi részképzésen vehettem részt, majd rá egy évre szakmai gyakorlatra is kiutazhattam.

Ahhoz, hogy megtudjuk, hogy érzelmileg mi különítette el számomra a kettőt, most menjünk vissza az időben, egészen pontosan 2018 tavaszára, amikor is Suwon város egy egyetemén töltöttem részképzésemet. Az volt az első koreai utazásom, az volt az első igazi mélyvíz. Ilyen távlatból már-már meseszerű, mintha csak álmodtam volna azt a négy hónapot, de, ahhoz túl valóságosak az emlékek.

Frusztráció, új környezet, teljesen új emberek. E szavak jutnak eszembe, amikor arra a pillanatra gondolok, ahogy megérkezve a reptérre a német és török cserediákokkal, egy körben megállva üdvözölte kis társaságunkat koreai koordinátorunk. Február vége volt, esett az eső, és szinte teljesen sötétségbe zárkózva fogadott Dél-Korea. Míg páran osztozhattak másokkal az anyanyelvükön, voltunk néhányan, akik egyedül érkeztek az országukból, ahogy akkor én is. Frusztrált voltam, mert messze voltam, talán kicsit egyedül is, és az egyetlen kommunikációs eszközöm a többi cserediákkal az angol volt, így kezdetben nem bocsátkoztam mélységes eszmecserékbe.

Az ember egyszerűen csak fél, nem bízik meg a saját képességeiben, inkább csak hallgatja a bátrabbakat, hagyja magát vezetni.

Nem ismertük egymást, egymás neveit is nehezen jegyeztük meg, hamar kialakultak klikkek, elkezdtek az emberek orientálódni csapatokba, ami persze nem azt jelentette, hogy a csoporton kívül nincs élet, egyszerűen csupán összesodródtak néhányan, ki tudja mi okból. Így történt ez velem is.

Aztán elteltek napok, egy hét, aztán több, és azon kaptam magam, hogy szóvicceket gyártok angolul egy olasz étteremben, néhány koreai sráccal, a mexikói lányokkal, meg persze a tequila imádó Andrésszel, míg a balomon a német lányok sajnálkoztak, hogy a pincér, pont az olasz szobatársnőmnek hagyta utoljára a pizzát. Ő meg persze azon kezdett panaszkodni, hogy ezek nem is olasz pizzák. És ott volt a szélén a brazil lány is, aki elsőre nagyon furcsa, aztán másodikra is, és végül az is marad. Testközelből hallhattam az amerikai-mexikói konfliktust, az aztékok történetét, hogy miért hordanak a mexikóiak minimum két telefont magukkal, s hogy milyen furcsa karneválok vannak Brazíliában.

Talán sosem szemléltem a világot ennyire globálisan, és mindezt Dél-Koreában, amiről még mindig sokan azt hiszik, hogy elmaradott ország. Közben ötven évvel előttünk járnak.

Az ember lánya már magabiztosan, görcsök nélkül használja az angolt, úgy mozog egy idegen országban, mintha évek óta ott élne, és élvezi minden apró kis csodáját. Hibázhattam, bármikor, bárhol, de mindig volt kéz, ami utánam nyúlt, legyen az európai, ázsiai, vagy éppen afrikai.

Talán ez, a közösség biztonságot nyújtó érzése hiányzott leginkább a szakmai gyakorlatról. Következő utazásomkor ugyan már bátran, tudatosan léptem Dél-Korea legnagyobb repterére, kiismertem az országot, amennyire a hónapok engedték, körbevezettem a családomat Szöul legjobb helyein, a legjobb barátnőmmel élveztük Busan tengerpartjait… Tudjátok ez az az érzés, amikor egy rendkívül fontos dolgot mutathat meg az ember magából, valamit, a szívéből. Aztán végleg magamra maradtam. Egyedül béreltem egy tágas hostel szobát, saját fürdővel, kedves tulajjal. A munkahelyet leszámítva önállóan kellett teljesen boldogulnom, kialakítanom valami rutin félét.

Nem várt szobatárs otthon, nem szerveztünk az osztálytársakkal programokat, nem volt közös aggódás a vizsgákon, nem voltak izgalmas közös tanórák. Helyére egy egyedülálló önismereti út kövezte ki magát, ahol tényleg kiderül, hogyan tud az ember napról napra boldogulni.

A hely, ahol dolgoztam, sorstársakban sem dúskált. A félév elején én voltam az egyetlen külföldi gyakornok, a munkanapok amerikai, brit, vagy éppen ausztrál tanárok társaságában teltek, ami először meglehetősen feszélyezett, hiszen először voltam angol anyanyelvű közegben. Később aztán ez is megváltozott, teljes értékű csapattagnak kezdtem magam érezni, aki pontosan tudja mikor, mit, miért csinál. Az iskolán kívüli életemet pedig a teljes szabadság kezdte jellemezni, senkitől nem kellett függenem, nem kellett kompromisszumokat kötnöm, akkor mentem társaságba, amikor kedvem tartotta, és nem éreztem úgy, hogy, ha ide most nem megyek a brigáddal, akkor valami fontosról lemaradok.

Az egyedüllét önmagunk jelenléte, amivel világegyetemeket tölthetsz be, az egyedüllét nem magány. Sokszor töltöttem a szabadidőmet tervezéssel, fejlődéssel, ott, és akkor, amikor én akartam. Számomra ez volt a legnagyobb különbség, a szakmai gyakorlat adta függetlenség.

Fotók: Jelenics Mercédesz
Szerző: Jelenics Mercédesz

A CAMPUS MUNDI PROGRAM AZ EFOP-3.4.2 KIEMELT PROJEKT „CAMPUS MUNDI - FELSŐOKTATÁSI MOBILITÁSI ÉS NEMZETKÖZIESÍTÉSI PROGRAM” CÍMEN AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS MAGYARORSZÁG KORMÁNYÁNAK TÁMOGATÁSÁVAL, AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS ALAP TÁRSFINANSZÍROZÁSÁVAL 6,9 MRD. FT EFOP ÉS 2,3 MRD. FT VEKOP FORRÁSSAL VALÓSUL MEG A TEMPUS KÖZALAPÍTVÁNY KEZELÉSÉBEN. PROJEKTSZÁM: EFOP-3.4.2-VEKOP-15-2015-00001