Hogy mivel tudnám összefoglalni az elmúlt két évet? Két felejthetetlen koreai utazást? Nehéz, még sosem gondolkodtam el igazán, egyszerűen csak megtörtént.

Előttem van a pillanat, amikor Japán kirándulásom után visszaérkeztem a kollégiumba, s az olasz szobatársnőm addigra már kiköltözött egy búcsúlevelet hátrahagyva. Zokogtam. Ha valamit gyűlölök, az az idő felfoghatatlan múlása. Négy hónapos egyetemi részképzés a világ túloldalán, s már csak egy emlék, egy gyönyörű, kalandfilmbe illő emlék. Tisztán fel tudom idézni az érzést, ahogy a szemeszter végén elcsendesedett a kollégium, az egyetem, ahogy beköszöntött a nyár, ahogy búcsút intettem Koreának, a barátaimnak.

Akkor még nem tudtam, hogy egy évre rá újra szemtől szembe kerülünk egymással, mintha el se mentem volna, úgy köszöntött minden ismerős utca Szöulban, úgy mart végig Busan nyári napsütése. Magabiztos léptekkel vezettem a családomat, a legjobb barátnőmet a fővárosban, a keleti parton, élveztem minden percét annak, hogy megmutathattam a szívem egy darabját nekik. Életre szóló volt. Életre szóló volt újra. Aztán beköszöntött az augusztus, a fővárostól délre utaztam a tengerpartra, hogy itt folytassam az utam tovább. Bevallom, féltem a szakmai gyakorlattól, a magamra utaltságtól, s Korea új arcát mutatta, mégis bizton jelezve, hogy ő még a régi, megbízhatok benne, nem kell félnem semmitől. Beleborzongok a gondolattól, ahogy játszi könnyedséggel vált ismét emlékké Dél-Korea.

Világ életemben különösen szentimentális voltam, nehezen tudok könnyek nélkül gondolni a kalandokra, a mindennapokra, Korea varázsának felelevenítése rendkívül mélyen érint, a megannyi Koreán belüli, kívüli repülőút, ahogy hátizsákkal egyedül ellátogattam Japánba, az első vizsgák az egyetemen, az utolsó munkanapok Busanban.

Ezenkívül az élethez való felnövés is megrémít, ezek a különleges emlékek tudatják velem, hogy egy korszak újra lezárult az életben. Büszkeséggel tölt el, hogy ott voltam, hogy megtettem. Hálás vagyok a főiskolám támogatásának, ahol idén júniusban diplomáztam, hálás vagyok a Campus Mundinak, hogy a motivációs levelemmel újra kompenzálni tudtam azt, hogy nem voltam soha éltanuló. Bárkinek sikerülhet, nem titok, hogy az első utam előtt várólistás voltam, nem is hittem abban, hogy támogatott lehetek, mégis így hozta a sors. Sokan kérdezték tőlem, hogy élnék-e Koreában, hiszen ennyi idő után már igazán otthonosan mozog az ember az országban, megismerheti annyira, hogy reális képet alkosson. A válaszom, nem. Nem élnék Dél-Koreában, nekem lovaim vannak, lovastanyánk, az én életem ott fog révbe érni. Tervezek még Koreába látogatni? Egyértelműen, alig várom, hogy a jövőben újra láthassam, a világ felfedezése még ott lebeg előttem, és nincs más hátra semmi, csak előre!

Ezúton szeretném megköszönni a Campus Mundinak a páratlan lehetőségeket, a családom rendületlen támogatását, s a Világegyetemista blognak, hogy megoszthattam a gondolataimat, az élményeimet.

Ne feledjétek, "Csak az búcsúzik el, aki viszont akar látni." (John Green)

Fotók: Jelenics Mercédesz
Szerző: Jelenics Mercédesz

A CAMPUS MUNDI PROGRAM AZ EFOP-3.4.2 KIEMELT PROJEKT „CAMPUS MUNDI - FELSŐOKTATÁSI MOBILITÁSI ÉS NEMZETKÖZIESÍTÉSI PROGRAM” CÍMEN AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS MAGYARORSZÁG KORMÁNYÁNAK TÁMOGATÁSÁVAL, AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS ALAP TÁRSFINANSZÍROZÁSÁVAL 6,9 MRD. FT EFOP ÉS 2,3 MRD. FT VEKOP FORRÁSSAL VALÓSUL MEG A TEMPUS KÖZALAPÍTVÁNY KEZELÉSÉBEN. PROJEKTSZÁM: EFOP-3.4.2-VEKOP-15-2015-00001