Ahogy azt írtam a legutóbbi bejegyzésben, a mostani az utolsó poszt, ami világegyetemistaként jelenik meg itt tőlem. Lesz benne sok szó néhány kirándulásról, és megpróbálom összefoglalni mindazt, ami történt velem az elmúlt négy és fél hónapban Varsóban.

Poznań után nem sokkal észak felé vettük az irányt, csapatunk első célpontja pedig Gdańsk volt, ami talán a leggyönyörűbb város egész Lengyelországban – Varsónál legalábbis biztosan szebb. Első nap bejártuk a hatalmas II. világháborús múzeumot, az utolsó napon pedig hajókáztunk egyet a várost kettészelő Motława folyón. Hatalmas élmény volt, főleg azért, mert itt vezethettem életemben először motorcsónakot. Eleinte ugyan aggódtam a vezetésnél szerzett elkeserítő tapasztalataim miatt, de a víz sokkal biztosabb terepnek tűnt számomra az utaknál. Egy órányi kapitánykodás után egyenesen úgy éreztem, ideje lenne újra megpróbálni a jogosítvány megszerzését. 

A második nap továbbutaztunk a szomszédos kikötővárosba, Gdyniába – amit azért építettek fel a jóval nagyobb Gdańsk mellé, mert az I. világháború után Lengyelország nem kapta meg a nagyvárost, kikötőre viszont szüksége volt. Gdańsk és Gdynia Sopottal együtt alkotja a Hármasváros régiót, és persze az utóbbit is bejártuk. Sopot ugyan nagyon szép üdülőváros, de a hatalmas mólón és az odavezető sétányon túl nincs sok látnivaló. Ettől függetlenül a város olyannyira tömve volt turistákkal, mintha soha nem is járt volna a környéken a koronavírus. Persze jó érzés volt látni, hogy a dolgok kezdenek visszatérni a régi kerékvágásba, de azért bennem volt az is, hogy pár hete még csak maszkban lehetett kimenni az utcára – most meg az a kivételes eset, aki egyáltalán felveszi a buszon vagy a vonaton a maszkot.

A Hármasvároson túl kiruccantunk a Hel-félszigetre is, és itt csobbantam be az elsőre rettenetesen hideg Északi-tengerbe. Legfeljebb 10 fokos lehetett a víz, de miután Dominik barátommal kibírtuk öt percnél tovább a fürdőzést, addigra egészen kellemes lett. Persze zsibbadtam is rendesen, mikor visszamentem a partra.

Az északi kalandozás után utaztunk el a csapat egy részével egy még távolibb pontra, a szomszédos Litvániába, ahol már várt minket Lukasz. Vele még Varsóban találkoztunk, de a járvány miatt hazaköltözött Vilniusba, amit egy hétvége alatt mutatott be nekünk rögtönzött idegenvezetőként.

Meglepő volt látni Vilniusban azt a fajta kontrasztot, ami ugyan itthon is megvan Buda és Pest között, csak a litván fővárosban még erősebben látszik. Míg a történelmi belváros patinásan rendben tartott utcáin sorra álltak a Porsche SUV-k, tíz perc séta után már egyből a Szovjetunióban találtam magam, a lepusztultabbnál lepusztultabb kockaházak között, elég kilátástalan környezetben. (Azért érdemes hozzátenni, hogy ebben a kilátástalan környezetben találtam meg a szinte egyedüli boltot Vilniusban, ahol este 8 után is ki tudtak nekem adni két üveg sört – a törvények miatt ugyanis bár a polcokon 20:00 óra után is kint tartják az alkoholos italokat, azokat a pénztárosok nem adhatják ki.)

Viszont így is valamivel otthonosabban éreztem magam a párszázezres litván fővárosban, mint Varsóban: míg kiülős kocsmát a lengyeleknél alig-alig láttam, itt több utca is tömve volt vidáman söröző városlakókkal. A kedvenc helyem pedig az a klub volt, ami egyenesen a vilniusi pályaudvar mellé települt – konkrétan a sínek mellett üvöltött a techno minden árnyalata csütörtök éjjel.

A kirándulások után viszont jönnie kellett a búcsúbuliknak, egyből kettőnek is: mind vasárnap, mind szerdán szépen el lettem búcsúztatva, és szerencsére sikerült majdnem mindenkivel aláíratnom azt a kendőnyi lengyel zászlót, amit még valahol az utcán találtam. Nem voltam egyedül az ilyesmivel: szinte minden haveromnak volt valami izéje, amit relikviaként meg akart őrizni ezekről a hónapokról: hol egy napló, hol egy térkép, hol meg hozzám hasonlóan egy zászló, kedvesebbnél kedvesebb üzenetekkel.

Most pedig jöjjön egy pár sor arról, hogy milyen is volt megélnem ezt az ösztöndíjas időszakot – ami éppen egy olyan időre esett, ami még soha nem fordult elő az életemben. Jobb esetben nem is kellene hosszú hónapoknak egy járványról szólnia, főleg nem egy olyan félév idején, amit igazából telibe találtak a korlátozások: utazások mindenfelé, bulikák, ismerkedés, miegyéb. Persze (a kötelezően nyomasztó adminisztrációs körökön túl) erről is szólt a félévem első pár hete, viszont ami az egyik nap még teljesen természetes volt, órák alatt vált lehetetlenné. Míg az egyik pillanatban mindenki önfeledten élvezte, hogyan szorul mindenki egymáshoz a kocsmában, miközben vadul kapálózik a pultnál az ingyensörért, a másik pillanatban a társaság fele csomagol és hazamegy, hiszen ekkor még mindenki azt hitte, „ennek két-három hét múlva úgyis vége lesz”. Nem lett, viszont ennek ellenére sem utaztam haza, hiszen volt kikkel kitartani. Ez a kitartó közösség pedig a karantén tavaszi hónapjai alatt úgy összekovácsolódott, ahogyan az talán egy külföldi félév idején nem is jellemző. 

Rengeteg jó barátra tettem szert, akikkel csak remélni tudom (és persze tenni is fogok érte), hogy a kapcsolat tartson ki tovább egy-két hónapnál. Hosszan tudnék mesélni a lengyel irodalmárlélek Adamról, a politikában és médiában elképesztően patent Katkáról, vagy Simről és Dominikról, a másik két szlovák haveromról. A párkánykertész Joséról, az életvidám Maxime-ról, vagy Caroról, Nazról, Nisáról, Marciról, Handéről, és még folytathatnám, de nem érnék a végére, pedig mindenki több sort is megérne.

A közösségen túl személyesen is sokat adott nekem ez a félév, hiszen megtanultam önállóan élni. Korábban is éltem ugyan koliban, de sohasem ilyen távol a családomtól, és ilyen hosszú ideig. Az önmagamra támaszkodás pedig nemcsak a mindennapi életben, de a tanulásban is sokat segített. Nehézkes volt a távoktatásra való átállás, de végül szinte minden tárgyból kaptunk a félév végére valamilyen érdemjegyet. 

Ha pedig eltekintek a pandémiás időszaktól, a négy és fél hónap alatt rengeteg szeletét sikerült megismernem a lengyel kultúrának, és tovább tudtam mélyíteni a tudásomat a kelet-közép-európai régióról. Teljesen megérte a Varsói Egyetemre pályáznom, még akkor is, ha ez nem egy tipikus úticél egy külföldi részképzésre. Amit javasolni tudok a leendő Campus Mundisoknak, hogy ne ijedjenek meg az adminisztráció lehetetlen útvesztőitől, és ha tehetik, ne utazzanak haza a részképzés időszaka alatt. Akármilyen messze is legyen a célpont az otthontól, ki lehet szakadni onnan – ennek a négy-öt hónapnak pedig kifejezetten ez a célja.

Szerző: Körömi Csongor

Fotók: Körömi Csongor

A CAMPUS MUNDI PROGRAM AZ EFOP-3.4.2 KIEMELT PROJEKT „CAMPUS MUNDI - FELSŐOKTATÁSI MOBILITÁSI ÉS NEMZETKÖZIESÍTÉSI PROGRAM” CÍMEN AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS MAGYARORSZÁG KORMÁNYÁNAK TÁMOGATÁSÁVAL, AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS ALAP TÁRSFINANSZÍROZÁSÁVAL 6,9 MRD. FT EFOP ÉS 2,3 MRD. FT VEKOP FORRÁSSAL VALÓSUL MEG A TEMPUS KÖZALAPÍTVÁNY KEZELÉSÉBEN. PROJEKTSZÁM: EFOP-3.4.2-VEKOP-15-2015-00001