A legutóbbi bejegyzésemet valamikor hajnali egy és kettő között fejeztem be múlt kedden. Ilyen pillanatokban mindig megfogadom, hogy legközelebb nem fogom a dolgaimat az utolsó pillanatra hagyni, de tessék, itt vagyok most is, szombat délután van, ami otthon már inkább vasárnap hajnal, és kétségbeesve próbálom a fejemben keringő gondolatfoszlányokat valami értelmes és egyben szórakoztató szöveggé összegyúrni. Nagyon remélem, hogy sikerül, ráadásul minél hamarabb, mert Szent Patrik nap van és az estémet nem a laptopom fölött görnyedve tervezem tölteni.

Ha jól emlékszem, múltkor azzal az ígérettel zártam soraim, hogy a következő héten részletesebben is beszámolok a New York-i kalandjaimról. Az utazásra szintén rányomta bélyegét a profi halogató természetem. A „ha nem törődünk vele, akkor nincs is” probléma felfogás viszont, nyilván tudjátok, nem nyerő taktika. A washingtoni szállásunkat egy nappal az indulás előtt sikerült például lefoglalnunk, és habár a házzal minden rendben volt – egy külön lakrészt kaptunk franciaágyakkal, fürdővel, konyhával, extra takarókkal – a környék, mint kiderült, nem örvend a legjobb hírnévnek.

Amikor kiszálltunk az uberből, négy fiatal lány hatalmas bőröndökkel, a sofőrünk óvatosan megjegyezte, hogy azért éjszaka ne nagyon mászkáljunk itt egyedül. Persze mi bátornak éreztük magunkat és a bölcs tanács ellenére elmerészkedtünk a sarkon álló éjjel nappaliba. Aztán amikor jöttek a rendőrök, mert valami verekedés volt, vagy ki tudja mi, olyan sebességgel siettünk vissza a biztonságos otthonba és olyan gonddal zártuk rá magunkra az összes zárat és rácsot, mint még soha. Nem volt könnyű aznap este elaludni – főleg hogy a bejárati ajtó mellé akasztott szélcsengő hangjaiba könnyen bele lehetett hallani az épp a zárat felfeszítő rablógyilkosok neszelését – de szerencsére másnap épen és többé-kevésbé egészségesen ébredtünk. (Többé-kevésbé, mert én szinte az egész tavaszi szünet alatt náthás voltam. Klasszikus.)

A New York-i első szállásunkkal okosabbak voltunk, szerencsére azt már jóval az utazás előtt lefoglaltuk. Ez is egy Airbnb volt, Brooklynban, két percre a metróvonaltól és itt is egy egész lakrész a miénk lett. A házunkat „The White House”-nak hívták (Washingtonban kellett volna egy ilyenben megszállnunk) és valami hihetetlen giccses volt. Sajnos elfelejtettem fényképet csinálni róla, lerajzolni meg most már végképp nincs időm, úgyhogy megpróbálom a legjobb tudásom szerint körülírni, hogy milyen látvány fogadott, amikor először beléptünk az ajtón. Rögtön megütött a falak rikító narancssárga színe és nem lehetett figyelmen kívül hagyni a polcokon ízlésesen elhelyezett rózsaszín, kék és sárga művirágcsokrokat sem. Az asztalra múlt századi csipketerítő volt terítve. Körbe a falra, a mennyezethez indokolatlanul közel, egymástól mind stílusban, mind színvilágban teljesen elütő képeket akasztottak. Este észrevettük, hogy az egész lakás balra lejt. Ennek ellenére megszerettük ezt a csúnya kuckót, és igazi bázisként tekintettünk rá, ahonnan mindennap elindultunk felfedezni a várost.

Első délután rögtön felkerekedtünk és átsétáltunk a Brooklyn hídon. Megnéztük a kínai negyedet és ettünk banánpudingot a Magnolia Bakery-ben. Este megkerestük a Flat Iron Buildinget és addig gyalogoltunk, amíg a Fifth Avenue-n nem találtuk magunkat. Szerdán egész nap havazott, ezért csak reggeliztünk, ittam matcha lattét, aminek olyan íze volt, mint a sárnak és megnéztük az American Gothic-ot a Whitney Múzeumban. (fotó)

A New York-iak ugyanúgy kezelték a havazás kérdését, mint én a problémáimat – egyszerűen nem vettek róla tudomást, ezért estére a járdákat jeges, szirupos latyak borította mindenhol. Még az én kanadai téli csizmám is megadta magát ilyen körülmények között, úgyhogy igazi megváltás volt hazaérkezni a meleg szobába. Csütörtökön megnéztük a Central Parkot, azon belül azt a híres szökőkutat meg a csónakházat, ahol az összes New York-i filmet felveszik; a Trump Towert és a Plaza Hotelt, ahol Kevin olyan cselesen átverte a személyzetet a diktafonjával és az apukája hitelkártyájával. Miután láttam, hogy mennyibe kerül egy délutáni tea és süti kombináció a hotel kávézójában, elgondolkoztam, hogy vajon mennyi pénz is lehetett azon a hitelkártyán. Mégis mivel foglalkoznak Kevin szülei?

Ettünk egészségtelen, de olcsó és finom klasszikus amerikai kaját a Wendy’s-ben és eljutottam a Time Squar-re is. Pénteken az ingyenes komppal átmentünk Staten Island-re, hogy közelebbről megnézzük a Szabadságszobrot az úton, majd jöttünk is vissza, mert, őszintén szólva, mi van Staten Island-en. Elsétáltunk a Wall Street-re, pózoltunk az arany bikaszoborral, voltunk a Tőzsdénél, a Ground Zero-nál, a Rockefeller Centernél (fotó), és végül megint a Time Square-en kötöttünk ki, ahol megkóstoltuk New York legjobb pizzáját. Vagy inkább az egyiket a sok közül. Ez volt a legturistásabb napunk.

Szombaton a barátaimnak haza kellett utaznia, de én még egy napot maradtam az egyik itteni barátnőmmel, aki pénteken csatlakozott hozzánk. Aznap este még egyszer eljátszottuk a „találjunk-utolsó-pillanatban-nem-túl-drága-de-azért-normális-airbnb-t” játékot, és ez alkalommal sem nyertünk. Életemben nem láttam még ilyen leharcolt lakást: furcsa hangok szűrődtek ki a szobákból, fura alakok jöttek és mentek, minden el volt törve vagy szét volt esve és mindennek a tetejébe tartozott a házhoz egy macska is, ami kedvére járkált fel és alá. Ha nem vagyok ennyire lusta, valószínűleg otthagyom ezt a helyet, de a gondolat, hogy egy új lakást kell keresni jobban elrettentett, mint ezek a körülmények. Aztán végül itt sem volt semmi probléma, a szobánk meleg volt, a fürdőben volt meleg víz, így egy éjszakát igazán át tudtunk vészelni. Az utolsó két napon még megnéztük a MoMA-t, azon belül is a kedvenc festményemet: az Avignoni kisasszonyokat (fotó), és kipróbáltunk néhány híres éttermet meg kávézót. Hétfő reggel, egy nyolc órás, kevésbé pihentető buszút után értünk vissza Montréalba.

Hihetetlen még végiggondolni is, hogy mennyi híres dolgot láttam ebben a pár napban. Nem néztem utána semmilyen statisztikának, de talán New York a föld legtöbbet filmezett városa. Valószínű, hogy itt a legmagasabb az egy négyzetméterre jutó látványosságok száma. Először látni egy ismert építményt, festményt vagy helyszínt élőben, amivel az ember már százszor találkozott filmeken és képeken, mindig egy egészen furcsa élmény. Egyrészt tudod, hogy nagyjából mire számíthatsz, másrészt viszont a valóság sohasem lesz ugyanolyan, mint a fejedben elképzelt kép. Ilyen érzés volt nekem először látni az Eiffel tornyot vagy a Mona Lisát, a Big Bent vagy a Colosseumot. New York viszont más, mint Párizs, London vagy Róma – itt minden sarkon szembejön az emberrel valami ikonikus. Emiatt nekem néha olyan érzésem volt, mintha az egész város nem is igazi lenne, hanem csak egy kitalált világ díszlete, amiben az emberek mind statiszták. Egy hatalmas játszótér felnőtteknek. Egy egészen különleges élmény.

Nos, ez volt minden, amit el szerettem volna mesélni. Eltelt a délután, most már fél nyolc van és hallom, ahogy az emberek megérkeznek az esti buliba, úgyhogy lassan én is megyek. Még egyszer azért átolvasom, hogy miket sikerült összehordanom, de szerintem rendben leszünk. Szép napot nektek! Jövő héten újra találkozunk!

Addig is képeket az Instagramon találtok: @flora.markus

Szerző: Márkus Flóra
Fotók: Márkus Flóra

A CAMPUS MUNDI PROGRAM AZ EFOP-3.4.2 KIEMELT PROJEKT „CAMPUS MUNDI - FELSŐOKTATÁSI MOBILITÁSI ÉS NEMZETKÖZIESÍTÉSI PROGRAM” CÍMEN AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS MAGYARORSZÁG KORMÁNYÁNAK TÁMOGATÁSÁVAL, AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS ALAP TÁRSFINANSZÍROZÁSÁVAL 6,9 MRD. FT EFOP ÉS 2,3 MRD. FT VEKOP FORRÁSSAL VALÓSUL MEG A TEMPUS KÖZALAPÍTVÁNY KEZELÉSÉBEN. PROJEKTSZÁM: EFOP-3.4.2-VEKOP-15-2015-00001