,,A világ tele van olyan ajtókkal, amelyeken keresztül megdöbbentő lehetőséget láthatunk - csak ki kell nyitnunk őket." /Tina Seelig/
2019.08.11. (vasárnap) 23: 40
Nehéz belekezdeni, nehéz megtalálni a megfelelő első szót, mondatot, főleg, hogy egy koreai srác eléggé lekorlátozza a bal kezemet az írásban, ugyanis a Busanba tartó vonaton bealudt, és az egész felkaromat párnának használja. Nem csodálom egyébként, már éjfél van lassan, ez az utolsó vonat Szöulból, ami jelenleg 294 km/h-val halad. Szemeim kisírva, pedig ekkor már hetek óta Koreában vagyok, ekkor már az első iskolai hetemen is túl vagyok az International School of Busan-ban, ahol a Campus Mundi jóvoltából, a szakmai gyakorlatomat töltöm. Mi ez az érzelmi mélypont mégis? Kezdjük talán a legelején…
2018. első felében négy hónapot töltöttem Dél-Koreában, ahol a Suwon városában található, Kyonggi University hallgatója voltam.
Suwon 1 milliós lakosú város, mely Szöul belvárosától nagyjából 50 perces metrózásra van. Az egyetem csodálatos campusa, a kurzusaim, a megismert barátok, a megjárt helyek, a koncertek, az élmények..., felejthetetlenné tették Koreát. Előttem van, mikor sírva írtam meg az utolsó bejegyzésemet abból az évből, amikor leadtam a szobánk kártyáját a kollégium portáján…, ahogy a reptérre indultam. Nagyon boldog voltam, hogy végre haza térhetek, de fájt is, hogy a hónapok észrevétlenül rohantak el mellettem. Valószínűleg a szentimentális szó egyik szinonimája én vagyok, de mit tehetnék?
Dél-Korea a második otthonommá vált.
Telt múlt az idő, elérkezett 2019. és az államvizsgám közeledte, bennem pedig újra megmozdult valami. Valahogy ki kellene maxolni azt a bizonyos ,,hallgatói jogviszonyt”. Mondhatnám azt is, hogy addig kell nyújtóznunk, ameddig a takarónk ér, és sajnos sokan nem is gondolnák, az a bizonyos takaró, milyen nagy is, vagy milyen hosszúra is tudjuk nyújtani a karunkat. Ez alatt azt kell érteni, hogy
amíg az ember egyetemi hallgató, jogviszonya van, addig számos olyan egyedi lehetőség várja, amihez csak annyi kell, hogy merjen lépni. Előre. Az ismeretlenbe. Bár az én esetemben a szakmai gyakorlatkor már az ismertbe, hiszen eldöntöttem: megpályázok egy Campus Mundi szakmai gyakorlatot.
Ennek hatalmas előnye, hogy diplomaszerzés után is teljesíthető, így bátran vágtam neki a pályázati anyagok begyűjtésébe, megírásába, és nem utolsó sorban megtalálni azt a bizonyos fogadó intézményt, akik segítenek aztán megvalósítani a gyakorlatot. Itt persze már nem volt olyan egyszerű dolgom, de csakhamar Busan-ból, egy remek csapattól, megkaptam a fogadólevelemet, s végül a pályázatom is leadásra került. A főiskolám ismét támogatott mindenben, a családom is, reménykedve vártam, hogy vajon sikerül-e.
Tudom, hogy az utolsó utáni pillanatig remél az ember, hogy mindig pozitívnak kell lenni, de a léc ezúttal magasabb volt, én pedig sosem voltam éltanuló. Szakdolgozatom leadása után, de még az államvizsga előtt érkezett meg az email: pályázatom TÁMOGATOTT státuszt kapott, magyarán szólva: a Tempus Közalapítvány támogatja a kiutazásomat, a szakmai gyakorlatomat Dél-Koreában, Busan városában. Ez volt május 24. Mintha csak tegnap lett volna...
Kicsit elszégyellte magát utazótársam, átpakolta magát az ablak felé. De most megint kókad a feje, ezúttal előre, s közben az ország leggyorsabb vonata, a KTX (Korea Train eXpress) könyörtelenül vágja az éjszakát dél felé.
Miután néhányszor azért átfutottam a levelet, sebesen kezdtem végig telefonálni a családot, majd barátnémat Barbit, hogy van-e programja a nyárra, ugyanis: repülünk Koreába! Emlékszem, amikor még csak viccelődtünk vele, hogy meghívom magammal, ha sikerül, aztán... Aztán keresztszüleim is elkezdtek eljátszani a gondolattal, hogy mi lenne ha! Mi lenne, ha ők ketten, meg a két unokatestvérem is csatlakozna a bulihoz, és egy kisebb turistacsoportot alkotva vágnánk neki az országnak, s mivel nem először járom meg Koreát, idegenvezető sem kell. Hetekig tartó repjegyfigyelés, szállásnézegetés, tervezést követően, a kiscsalád nekivágott az útnak, át Dubaj forgatagán, egészen Dél-Koreáig.
Megtettük azt, amit csak az igazán bátrak és merészek tudnak: egy hétbe minden kiemelt helyet, Suwont és még a Japán-tengert is megjártuk, amit csak lehetett megnéztünk, megettünk és persze megittunk. Az idő borús, sokszor esős volt, ami nagy megváltás volt, mert egyszer vagy talán kétszer sütött ki a nap, és akkor is szénné égtünk. Rengeteg videó készült a hétről, újra megjártam azokat a helyeket, amik a szívemhez nőttek, s olyan dolgokat is kipróbáltam, meglátogattam, amik számomra is újdonságnak számítottak.
Az első érzelmi mélyrepülésem az volt, amikor keresztszüleimet és a két unokatestvéremet a reptérre kísértük Barbival, és búcsúzkodni kellett. Vajon tényleg jól érezték magukat, láttak eleget, ettek eleget? Aztán Barbival leutaztunk délre. Busan város az ország második legnagyobb városa, 3-4 millió között van a lakosság.
Számos tengerpartja van, amik közül az egyik lesz számunkra mérvadó: Songjeong, itt fogok ugyanis élni, csupán kétszázötven méterre a parttól.
A hely megérne egy külön bejegyzést, a maga minden előnyével és hátrányával, de mentségére váljék, csupán 5 perc buszútra van a munkahelyemtől, az International School of Busan-tól.
Utazásom apropója egyébként az, hogy Barbit kísértem fel Szöulon át Incheon reptérre, aki velem lakott még akkor is, amikor már napközben dolgozni kezdtem. Az első koreai utamban ez volt valószínűleg más, hogy egyedül jöttem, nem hagytak itt és mentek haza a hozzám legközelebb állók. A vártnál is rosszabbul érintett, keserédes volt felidézni az együtt töltött időt, ott akkor azt hittem, ettől az érzéstől nagyon nehezen fogok szabadulni.
2019.08.13. (kedd) 17:40
Hajnali negyed kettőkor értem Busan állomásra, ahonnan taxit fogtam. Általában a szállásomtól busszal minimum egy, másfél óra a busani vonatállomás, ezt a taxis röpke húsz perc alatt lezavarta. Mit neki nyolcvanas tábla, úgy pördültünk át a városon, hogy azért elgondolkodtam, vajon mekkorát zuhanunk a Gwangan hídról, ha a második kanyart is százharminccal veszi be.
De legalább hamar leértem SongJeong körzetbe, aztán másnap suli után ki is merítettem a délutáni alvás fogalmát. Feltöltődtem, valamelyest túllendültem az érzelmi mélyrepülésen, az iskolába is elkezdtem belerázódni, egyre jobban oldódok fel a tanárok és a gyerekek között egyaránt.
De, hogy milyen is egy nemzetközi iskola Dél-Koreában, mik zajlanak az International School of Busan falai között, milyen teljesen önállóan élni itt, az már egy következő bejegyzés története lesz.
Szerző: Jelenics Mercédesz
Képek: Jelenics Mecédesz
oldalán találsz. Friss tartalmakért kövesd a Campus Mundi Facebook oldalát!
A CAMPUS MUNDI PROGRAM AZ EFOP-3.4.2 KIEMELT PROJEKT „CAMPUS MUNDI - FELSŐOKTATÁSI MOBILITÁSI ÉS NEMZETKÖZIESÍTÉSI PROGRAM” CÍMEN AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS MAGYARORSZÁG KORMÁNYÁNAK TÁMOGATÁSÁVAL, AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS ALAP TÁRSFINANSZÍROZÁSÁVAL 6,9 MRD. F
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
