Én az a fajta ember vagyok, aki mindig aggódik, hogy megbukik, aztán végül mégis jó jegyet kap. Nem volt ez másképp a thaiföldi félévem során sem. Minden tárgyamat és vizsgámat sikeresen teljesítettem, így már csak némi papírmunka van hátra, hogy hivatalosan is lezárjam ezt a szemesztert.

Ráadásként még egy szép oklevelet is kaptam az itteni tanulmányaim elismeréseképpen.

Igyekeztem minél több helyre eljutni, ha már a világ ezen részén jártam, lezárásképpen meglátogattam hát a Fülöp-szigeteket és a maláj fővárost, Kuala Lumpurt, mielőtt a bécsi repülőtér felé vettem az irányt.

Kicsit zavart a tudat, hogy lassan 5 hónapja Délkelet-Ázsiában vagyok, de még nem láttam igazi rizsföldeket, így a Fülöp-szigeteki Batad falujába tettem egy látogatást, ahol UNESCO világörökséggé nyilvánított rizsteraszok találhatóak.

Nem egyszerű megközelíteni: a fővárosból, Manilából az éjszakai busz kb. 10 óra alatt ér Banaue-ba, majd onnan még kb. 20 kilométer Batad faluja, ahol a rizsteraszokhoz és vendégházakhoz kizárólag gyalogosan lehet eljutni egy meredek, köves úton, és esetemben még egy bika is elállta az utat:

Végül szerencsésen megúsztuk egymást, és a látvány valóban gyönyörű volt, abszolút megérte a hosszú utazás.

A faluban semmilyen jármű nem közlekedik, csak a természet hangjait hallani éjszakánként, és az összes csillagot megcsodálhatjuk.

Itt található még a Tappiya vízesés is.

3 nap ottlét után Manilába mentem, bár ide nem különösebben vágytam; sok rosszat olvastam róla, valamelyik évben meg is választották ”Délkelet-Ázsia legrosszabb városának”. Sajnos tényleg elég élhetetlen és kellemetlen, zajos, büdös, koszos, meleg, borzalmas a forgalom,  de legalább nem ért meglepetésként. Itt is jellemző a Myanmarban tapasztalt piros folyadék köpködése. Egyébként az országban szinte mindenki jól beszél angolul, az általuk beszélt tagalog nyelv pedig számomra egy thai-angol-spanyol keverékhez hasonlított leginkább.

Innen átrepültem Kuala Lumpurba, a maláj fővárosba, ami leginkább a Petronas-ikertornyokról híres. Ez már egy szimpatikusabb nagyváros, a szállásom pedig a kínai piacnegyed közepén volt.

Itt jobban szervezett a közlekedés, forgalmi dugóval nem találkoztam és az utcák is tisztábbak, az ételek pedig nagyon finomak, a muzulmán imára hívást pedig valamiért mindig nagy élvezettel hallgatom.

Malajziában keveredik a maláj, a kínai, valamint az indiai kultúra és konyha, a lakosság is elég vegyes. 

A legjelentősebb vallások az iszlám (60%) és a buddhizmus (20%).

Nem igazán tudnék kiemelni kedvenc helyet/ételt/élményt, de az biztos, hogy ez egy eléggé más világ (és lehet, hogy ezután a rizst mindig kanállal fogom enni), sok olyan dolgot láttam és tapasztaltam, amire Európában nem lett volna lehetőség.

Nem kell pisztolyt tartani a fejemhez, hogy leírjam: ez az 5 hónapos délkelet-ázsiai tartózkodás ilyen formában a Campus Mundi ösztöndíj nélkül nem jöhetett volna létre, így mindenkit arra biztatok, hogy éljen a lehetőséggel (vagy bármilyen egyéb, hasonló lehetőséggel), ha adódik. Nem akarok olyan klisékkel élni, hogy „jól mutat az önéletrajzban, új embereket és kultúrákat ismerünk meg, nyitottabbak leszünk, fejlődik a nyelvtudásunk, stb.”, mert ezeket úgyis mindenki tudja. Remélem, kedvcsinálónak jó volt ez a pár írás, ha nem, akkor szórakoztatásnak talán elment.

Szerző: Horváth János
Fotók: Horváth János