Gondoltam felváltva írok kicsit komolyabb és könnyebb témákról, ezért most egy kirándulásról szeretnék mesélni, amit a közelmúltban tettünk, és az első bejegyzésemben már említést tettem róla – ez volt a Peipus-tó.
Az észtek viszonya a természethez és az erdőkhöz nagyon szoros. Az éneklésen kívül kedvenc elfoglaltságaik közé tartozik a bogyók és gombák gyűjtögetése, és egyáltalán, kint lenni a szabadban. Erdei bejegyzést is kaptok majd később.
Szóval visszakanyarodva, szerettünk volna mi is látni egy kis természetdarabkát, ezért ha jól emlékszem, körülbelül egy héttel a megérkezésem után, egy meleg, napos vasárnap (ó, ezt azóta is hiányoljuk, időközben ugyanis 10 fokra hűlt az idő; kabát-sapka-sál stb.) kitaláltuk néhányan, hogy ellátogatunk a busszal alig egyórányira lévő Peipus-tóhoz.
A tó Észtország keleti felén van, természetes határt képez Oroszországgal, viszont olyan széles, hogy esélyünk sem nyílt szárazföldet látni a túloldalon; több mint 3,5 km-es felületével Európa ötödik legnagyobb tava.
Már az utazáskor kellemes meglepetésben volt részünk, ugyanis kiderült, hogy Tartu megyén belül - ahol ugye mi is vagyunk - ingyenes a buszozás a települések között. Semmi akadálya nem volt tehát, hogy kb. tízen fellibegjünk a buszra és csak egy barátságos intéssel köszöntsük a sofőrt. Újabb piros pont az észteknek, könnyen megkedveltetik magukat. Útközben beszélgettünk újdonsült útitársainkkal, én is csak néhány diákot ismertem korábbról, ezért remek alkalom volt ez az út az ismerkedésre is.
Hamar megérkeztünk egy kis falucskába, amit úticélunknak választottunk. Bájos volt és csendes, letűnt korok emlékét idézte fel. Maga Tartu is egy kisváros, mégis jó volt egy ilyen nyugodt helyen lenni. Embereket alig láttunk magunk körül, akik voltak, ők is inkább oroszul beszéltek, mint észtül, de mivel Oroszország nagyon közel volt, nem lepődtünk meg ezen.
Észtországban egyébként is nagyon sokan beszélnek oroszul, ez de facto a második hivatalos nyelv, minden ételen szerepel orosz címke is például.
Leereszkedtünk tehát a partra, ami inkább tengerre hasonlított a végtelen homokos partokkal, valamint a befogadhatatlan messzeséggel. Belemerészkedtünk egy darabig a lábunkkal, és rögtön a Balaton jutott eszembe, mert itt is sokat lehetett befelé sétálni és még mindig nagyon sekély volt a víz. Jólesett mezítelen lábunkat belemeríteni a homokba, elsüllyedni benne, aztán csak hosszan sétálni. Ezzel elszórakoztunk egy darabig, beszélgettünk, lófráltunk.
Később visszamentünk az egyetlen főutcára, nézegettük a színes házakat, némi elemózsiát is magunkhoz vettünk, aztán újra visszamentünk a partra, ahova időközben még egy jó nagy csapat cserediák érkezett.
Néhányan röplabdáztak, mi leheveredtünk a magunkkal hozott törölközőinkre, és lustán beszélgettünk, kiélvezve a már kicsit megfáradt, de azért még viszonylag meleg napsugarakat.
Élményekkel feltöltődve hamarosan visszaindultunk Tartuba, de itt már nem beszélgettünk; mindenki inkább magában merengett a napi élményeken, és hogy minél előbb kell egy hasonló utat szervezni. Én személy szerint alig várom. :)
Szerző: Sági Eszter
Fotók: Sági Eszter
oldalán találsz. Friss tartalmakért kövesd a Campus Mundi Facebook oldalát
A CAMPUS MUNDI PROGRAM AZ EFOP-3.4.2 KIEMELT PROJEKT „CAMPUS MUNDI - FELSŐOKTATÁSI MOBILITÁSI ÉS NEMZETKÖZIESÍTÉSI PROGRAM” CÍMEN AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS MAGYARORSZÁG KORMÁNYÁNAK TÁMOGATÁSÁVAL, AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS ALAP TÁRSFINANSZÍROZÁSÁVAL 6,9 MRD. F
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
