Ezeket a sorokat a milánói kalandom utolsó reggelén írom: ma éjszaka már a malpensai reptéren fogom várni a járatomat, hogy négy hónapnyi ismerkedés, tanulás, nevetés, sírás, szórakozás, étterembe járás után végre hazatérjek. Hogyan is lehetne összefoglalni négy hónapot, ami egyszerre szaladt el szempillantások alatt, de volt mégis annyira eseménydús, mintha évek teltek volna el? Azt hiszem, sehogy.

Az utóbbi napok sok elmélkedéssel teltek: ahogy elkezdtem elbúcsúzni azoktól az emberektől, akiket itt ismertem meg, és akiket biztosan nem fogok elfelejteni, sokat járt az eszem azon, hogy mitől is volt jó ez a félév igazán.

Bármennyit is tanultam a különböző professzoroktól, a jó (és a rossz) csoportmunkáról az egyetemen, a legértékesebb, amivel gazdagodtam, az a sokszínűség.

Bár voltam már külföldön részképzésen máskor, dolgoztam az Egyesült Államokban, szóval hajlamos vagyok azt gondolni, hogy ilyen téren túl sok újdonság nem érhet, ez a félév megmutatta, hogy mégsem volt igazam.

Számomra a legnagyobb élmények a félév folyamán ahhoz kapcsolódtak, amikor megismerhettük egymás kultúráját: meg tudtam mutatni az enyémet akkor, amikor elvittünk pár barátunkat magyar étterembe, vagy amikor paprikás krumplit főztem a kollégiumban a vizsgaidőszak kellős közepén. És én is jobban megismertem másokét: egy német lánytól számtalan dolgot megtudtam Berlinről és Németországtól, végre megismertem, hogy milyen a dán akcentus, megbizonyosodhattam arról, hogy Ausztráliában tényleg minden meg tud ölni, és még egy amerikai Hálaadáson is részt vettem, ahol nemcsak hagyományos ételek voltak (bár a pulykát csirkére cseréltük a technikai erőforrások szűkössége miatt), hanem volt orosz hússaláta és olasz panettone is.

Az utolsó másfél hét nagyon sűrűre sikerült: öt vizsgát kellett megcsinálnom, miközben igyekeztem időt tölteni azokkal az emberekkel, akik fontosak lettem számomra ezalatt a négy hónap alatt. December 6-án végre eljutottunk az Utolsó Vacsorára, amire három hónappal ezelőtt vettük a jegyeket, múlthét szombaton pedig elmentünk egy művészeti galériába és meglátogattunk egy templomot, hogy aztán a dómnál lévő karácsonyi forgatagban töltsünk el pár órát. Tegnap este aztán én is elfogyasztottam az utolsó vacsorámat, ahol valószínűleg életem legfinomabb carbonara tésztáját ettem, szóval, ha valaki Milánóban jár, mindenképp térjen be a Miscusi nevű étterembe, mert fenomenálisan jó!

Mivel a gépem csak éjszaka indul, ma még egy fél napom van itt azon a helyen, ahol egy rövid időre otthonra leltem. A bőröndöm már összepakolva, a cuccaim nagy része elrakva, lekerültek a szekrényről az ajándékkártyák. A szobám lassan kiűrül, és már majdnem ugyanolyan ridegnek néz ki, mint amikor négy hónappal ezelőtt ideköltöztem. De azért mégsem az! A város, amit először anyukámmal fedeztem fel pár napig, és ugyan már akkor is barátságos volt számunkra, azóta tényleg a szívemhez nőtt. És bár csak egy kicsit tanultam meg olaszul, az utolsó pár napban igazán azt éreztem, hogy beilleszkedtünk: a kávézóba, ahová reggelente jártunk tanulni, már tudják a rendelésünk, és az utóbbi napokban még idős bácsik is leálltak velünk beszélgetni. 

Ma még búcsút mondok a dómnak, és a Galleria-nak, amelyek a kedvenc helyeim lettek a félév során, felfedezünk még egy templomot a szobatársammal, megveszem a kötelező hűtőmágneseket, aztán felszállok a gépre, hogy végtelen élménnyel gazdagodva végül itt hagyjam Milánót.

És bár innen elmegyünk, az biztos, hogy látjuk még egymást a barátaimmal, és abban is biztos vagyok, hogy nem ma lesz az utolsó nap, hogy megcsodáltam a milánói dómot.

Szerző: Tóth Dorina
Képek: Tóth Dorina

A CAMPUS MUNDI PROGRAM AZ EFOP-3.4.2 KIEMELT PROJEKT „CAMPUS MUNDI - FELSŐOKTATÁSI MOBILITÁSI ÉS NEMZETKÖZIESÍTÉSI PROGRAM” CÍMEN AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS MAGYARORSZÁG KORMÁNYÁNAK TÁMOGATÁSÁVAL, AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS ALAP TÁRSFINANSZÍROZÁSÁVAL 6,9 MRD. FT EFOP ÉS 2,3 MRD. FT VEKOP FORRÁSSAL VALÓSUL MEG A TEMPUS KÖZALAPÍTVÁNY KEZELÉSÉBEN. PROJEKTSZÁM: EFOP-3.4.2-VEKOP-15-2015-00001