Sajnos számomra is elérkezett a búcsú ideje, lassan véget ér a félév az angliai Worcesterben.

Millió egy érzés kering bennem, leginkább az, hogy hamarosan itt kell hagynom ezt a csodálatos kis várost, ahol gyakorlatilag már otthon éreztem magam, illetve az új barátaimat, akiket itt ismertem meg, és akik végig mindig mindenben mellettem álltak. Könnyek közt írom e sorokat, s közben azon gondolkodom, hogyan tudnék majd visszajönni, és itt elvégezni egy mesterképzést. Mivel Angliában csak 1 éves a mester, azaz gyakorlatilag csak fél évvel tartana tovább, mint ez a szemeszter, és kapnék érte egy nemzetközileg elismert diplomát.

Sokat töprengtem, hogyan tudnám összefoglalni az itt töltött félévet, és leginkább arra a megállapításra jutottam, hogy sehogy. Ugyanis ezt nem lehet összefoglalni. Csak elmesélni lehet, le kell ülni, és elejétől a végéig elmondani, mesélni-mesélni órákon, sőt napokon, heteken át, annak minden szépségével és minden nehézségével együtt.

A kisvárosi atmoszféra

Imádtam ezt a várost, magát a kisvárosi hangulatot, azt a nyugodtságot, ami belőle áradt. Szinte minden egyes nap felfedeztem valami új szépséget, ahogy az utcán jártam, apró dolgokat: egy szép színű levelekkel borított fát, vagy csak a télen is mindig zölden ragyogó gyepet a házikók kertjében, vagy az iskolaudvaron egy érdekes formára nyírt bokrot. Apróságokat, amelyek mellett a rohanó életünkben elsétálunk és nem is értékelünk, pedig igen hangulatossá varázsolják a környezetünket.

Maga az egyetem - akárhányszor sétálgattam a hatalmas zöld kertjében - olyan volt számomra, mint valami üdülőhely vagy valami szálloda. Mivel az itteni egyetemeken több kar is van, azaz például együtt van a testnevelési és sport, valamint a nővérképzés a gazdasági és a társadalomtudományi képzésekkel, hatalmas sportpályák találhatóak az egyetem udvarán, ahol a sport karra járók folyamatosan edzeni tudnak. Az edzések általában még este is tartottak kivilágított pályákon, így akárhányszor végigsétáltam az udvaron, olyan érzésem volt, mint amikor a nagy külföldi szállodák sportpályáin játszanak a vendégek.

Az egyetemi közösség

Az egyetemi közösség itt fantasztikus, nyilván ez egyfelől adódik a kisvárosi jellegből is, konkrétan szinte mindenki ismer mindenkit. Mivel már az első két hétben mindent megtett az egyetem különböző programok és esti bulik szervezésével, hogy beintegráljon bennünket, már az elejétől fogva úgy éreztem, hogy sokszor látok valamilyen ismerős arcot, akivel korábban valamelyik foglalkozáson együtt voltam, így nem éreztem magamat cseppet sem idegennek. A későbbiekben minden pénteken volt valamilyen egyetem által szervezett buli az egyetemi klubban, saját DJ-vel, ahová eleinte rendszeresen jártam. Sajnos a későbbiekben már nem, mert megbetegedtem egy tüdőgyulladással, majd eléggé besűrűsödtek a vizsgák, de ezeken a bulikon rengeteg ismerősre, barátra tettem szert. Volt, akikkel a későbbiekben rendszeresen csináltunk közös programot, és mély barátság alakult ki köztünk. Volt, akikkel csak köszönés vagy fejbiccentés szintjén maradt meg a kapcsolat, de gyakorlatilag akárhányszor lementem az egyetemi klubba, vagy végigsétáltam a folyosón, körülbelül minden harmadik embert ismertem.

Az angoloknál szokás, hogy találkozáskor mindenkit megölelnek, akivel már egyszer volt valamilyen apró interakciójuk, például együtt táncoltak egy buliban este, vagy együtt énekeltek egy karaoke partin, vagy csak valami kapcsán váltottak néhány szót, így rendszeresen én is kaptam egy-egy ölelést, amikor végigmentem a folyosón, kvázi vadidegenektől. Érdekes dolog ez, mert az a kedvesség és pozitivizmus, ami belőlük árad, hihetetlenül fel tudja dobni az ember napját.

Gyakorlatilag pedig ez egy nagyon apró gesztus, nekünk magyaroknak talán furcsa is, de mégis, amikor végigmegy az ember a folyosón, és egyszer csak valaki fülig érő szájjal, mosolyogva a nyakába ugrik, megöleli, és kedvesen azt mondja „Hi, How are you? Are you OK?” (Hello, hogy vagy? Jól, vagy, rendben van minden?), majd ezt egy rövid szóváltás követi az órákról és a vizsgákról, és továbbhaladva az egyetem épületében 2 percen belül ugyanez még legalább kétszer megismétlődik, az olyan mértékben termeli a boldogsághormonokat, hogy emellett minden nehézség, vagy probléma eltörpül.

De említhetném akár az egyetemi vegyesboltot is, ahol szintén minden alkalommal kaptam pár kedves szót a kasszás fiútól, amikor bevásároltam, vagy akár a városban lévő pub-ot, ahol az egyik brit csoporttársam volt a pultos, és mindig hangosan, mosolyogva üdvözölt, amikor meglátott, vagy akár az egyetemi klubot, ahol már messziről integetett a DJ, és azonnal berakta a kedvenc számomat, amikor megérkeztem. Ezek a pici apró gesztusok az ember alaphangulatát lényegesen befolyásolják.

Nagyon nehéz kiragadni momentumokat az itt töltött időszakból, az egyetlen dolog, amit érzékeltem, hogy borzasztóan gyorsan teltek a hetek és a hónapok.

Mégis úgy gondoltam, írok egy-két olyan dologról, amelyekről Magyarországon sokat hallottunk már különböző forrásból származó, de főleg egyoldalú véleményeket.

Az eső

Nos, hát igen. Anglia egy esős ország. Én, aki gyűlölöm a sztereotípiákat, sőt, állandóan árral szemben úszva próbálom képviselni az ellenkezőjét, úgy álltam az esőhöz, mielőtt ide jöttem, hogy eső az nálunk is van bőven. Sőt, van amikor otthon is 2 hétig egyfolytában esik, főleg tavasszal és ősszel. Nálunk is egy időben hatalmas divat volt a gumicsizma viselése pont emiatt. Nyáron is akadnak akkora nyári záporok, amikor a buszok is kerekük tetejéig úsznak a vízben. Ezért nem tulajdonítottam ennek túl nagy jelentőséget, otthon is kibírom az esőt, van ernyő, nem vagyok cukorból.

Az első 2-3 hétben, szeptemberben itt Worcesterben nemhogy esőt nem lehetett látni, hanem szikrázó napsütés és 27 fokok voltak napközben. Az emberek nyári ruhában és szandálban járkáltak az utcán, engem kivéve, mert én nem készültem nyári öltözékkel Angliába, viszont helyette jól felvérteztem magam vastag kötött pulcsikkal, orkán dzsekivel, gumicsizmával, bokacsizmával, mondván, hogy Anglia egy hideg, zord, esős ország. Az időjárás olyannyira kedvező volt, hogy még október közepén is bőrdzsekiben lehetett járni. Ettől függetlenül nagyon csalóka volt, mert sokszor 10 percenként változott, és kb. 10 fokot hűlt a hőmérséklet, amint eltűnt a nap. Amikor pedig újra kisütött, olyan erővel tette, mint a mediterrán országokban, és muszáj volt levenni a kabátot. Egyszer mondta is az egyik előadó, hogy az angolok nem hülyék, hogy szandálban, és kabátban járnak, hanem pontosan emiatt teszik, hogy miközben az utcán mennek két évszak időjárását is megtapasztalják, és fel-le kapkodják magukról a kabátot. Ettől függetlenül volt olyan brit csoporttársam, aki november végén, 3 fokban is kis sortban, zokniban és edzőcipőben járt, ezt mondjuk annyira nem értettem.

No, aztán persze a kezdeti örömök után, miszerint azt tapasztalván, hogy Anglia nem is olyan esős, mint mondják, annak rendje és módja szerint megindult az esőzés. Eleinte nem volt olyan vészes, sokszor csak szitált, inkább a páratartalom volt nagy, ernyővel túl lehetett élni, semmiben nem különbözött az otthonitól.

Aztán amikor jött az „igazi eső”, az olyan volt, mint nálunk otthon azok a nyári záporok, amik özönvízszerűen árasztják el a várost, és amelyek úgy esnek, mintha egy függöny gördülne le az égből.

Mindemellett, mivel itt általában elég nagy és erős a szél, ha épp nem rángatja ki az ernyőt az emberek kezéből kifordítva, akkor is az esetek többségében egészen combig feláztam, csurom vizes nadrággal jártam-keltem. Egyik alkalommal még a fenekem, hátam, hajam is úgy elázott, mintha ruhástul beálltam volna a zuhany alá, pedig volt orkán dzsekim, kapucnim, ernyőm, gumicsizmám, mindenem. Mondtam is az egyik tanáromnak, hogy nem értem, pedig nálunk is vannak nagy esők, erre azt válaszolta, hogy „de ez más, ez UK eső”. Nos, ezt egy életre megtanultam, s valóban, bár változatlanul azt állítom, hogy azért nem esik olyan gyakran, mint mondják, mert van, hogy 2-3 hétig süt a nap és egyáltalán nincs eső ősszel, sőt télen sem, de azért ez a combig feláztatós fajta, ez komoly kihívást jelent a külföldiek számára.

A különálló csapok

Az angoloknál valamilyen oknál fogva külön csaptelepből folyik a forró víz, és külön csaptelepből a hideg. Ami azt jelenti, hogy nincs mód a hideg és a meleg víz összekeverésére. Korábban, fotókon láttam néhány sufnituning megoldást, amikor egy ásványvizes üveget kötöttek elfektetve a két csaptelep közé, és abba vájtak egy lyukat középen, hogy a vizet összekeverje. Mi nem éltünk ezzel a lehetőséggel, hát néha jól le is forráztuk magunkat. A zuhanyból rendesen folyt a víz, de mivel elektromos bojler volt, ha valaki lent a konyhában bekapcsolta a mikrót, vagy elkezdett mosogatni, akkor vagy jéghideg víz, vagy tűzforró jött a zuhanyból hirtelen, ezzel egy kicsit filmbe illő érzésem volt.

Összességében rengeteg élménnyel és tudással gazdagodtam az itt töltött szemeszter alatt. Számtalan új barátot szereztem, és több meghívást is kaptam a jövőre nézve, hogy menjek hozzájuk látogatóba. Mivel britek is vannak az új barátaim között, ők mindenféleképp visszavárnak Worcesterbe, amiben csak reménykedni tudok, hogy valóban egyszer majd lesz még lehetőségem visszajönni.

Szerző: Adri
Képek: Adri

A CAMPUS MUNDI PROGRAM AZ EFOP-3.4.2 KIEMELT PROJEKT „CAMPUS MUNDI - FELSŐOKTATÁSI MOBILITÁSI ÉS NEMZETKÖZIESÍTÉSI PROGRAM” CÍMEN AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS MAGYARORSZÁG KORMÁNYÁNAK TÁMOGATÁSÁVAL, AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS ALAP TÁRSFINANSZÍROZÁSÁVAL 6,9 MRD. FT EFOP ÉS 2,3 MRD. FT VEKOP FORRÁSSAL VALÓSUL MEG A TEMPUS KÖZALAPÍTVÁNY KEZELÉSÉBEN. PROJEKTSZÁM: EFOP-3.4.2-VEKOP-15-2015-00001