Amint ígértem, ebben a bejegyzésben a pedagógusképzés sarkalatos pontjáról, a gyakorlatvégzésekről lesz szó. Arról, hogyan sikerült megoldanom a félév során kötelező szaktárgyi tanítási gyakorlatot és a közösségi pedagógiai gyakorlatot Campus Mundi ösztöndíjasként.

Már májusban elkezdtem a fent említett kérdéskör szervezését, ennek ellenére nem várt fordulatok nehezítették az általam kiszemelt legjobb megoldás teljesülését. Rajztanári mesterszakosként (ami a tanítóképzésre épülő MA képzés) a harmadik félévben (tehát most) szaktárgyi tanítási gyakorlatot kell végeznünk, esetemben vizuális kultúra, illetve művészettörténet tantárgyból. Ennek során kb. 40 órát kell eltöltenünk egy intézményben, melyből 15 órát tartunk mi magunk az általános iskola felső tagozatán, vagy gimnáziumban, a többit hospitálással, megbeszéléssel töltjük (és persze legalább még egyszer ennyit a felkészüléssel és a reflexiók megírásával). Találtam is egy kiváló intézményt erre a célra, méghozzá Pozsony város egyetlen magyar tanítási nyelvű iskoláját a Duna utcában. Az igazgatónő készségesen válaszolt az emailemre, és biztosított a gyakorlatom befogadásáról. Ez a tervünk viszont augusztus magasságában meghiúsult amiatt, mert nincsen kifejezetten rajz szakos diplomával rendelkező pedagógusuk a felsőbb osztályokban, így az ELTE sajnos visszavonulót fújt. Ez a helyzet a szlovák és a magyar oktatás és tanárképzés különbségeiből fakad. Egyrészt Szlovákiában, a gimnáziumokban már csak elméleti tárgyként oktatnak művészetet ’művészet és kultúra’ néven, amit sok esetben bölcsész szakos tanárok tartanak. A felső tagozaton pedig esetenként az alsós rajz szakos tanítók viszik az órákat. A másik dolog, hogy a magyar nyelvű szlovákiai tanárképzésben (Komarno, Nyitra) – tudomásom szerint – nincsen rajz szakos párosítás.

Ezen tényekbe beletörődve, néhány nap kétségbeesett keresgélés után amellett döntöttem, hogy visszatérek a forráshoz, és ezt a gyakorlatot Pesten végzem az ELTE egyik gyakorlógimnáziumában, ahová beosztásra kerültem, vállalva az ingázás terhét. Nem volt könnyű vállalkozás, de hál’istennek kedves, rugalmas és tapasztalt mentortanárt kaptam, akivel a „tömbösítést” is meg tudtuk oldani. Így a félév során 5-6 csütörtökömet kilencedikes rajzórák és művészettörténet fakultációk levezénylésével töltöttem. (Respect for all the teachers!) Ennek során beható ismeretekre tettem szert az avantgárd irányzatok terén: a kubizmus, a futurizmus, a metafizikus festők és az orosz konstruktivisták mindennemű viselt dolgait remek diasor kíséretében álmomból felkeltve is ismertetem – igény szerint.

Viszont a felvidéki magyar iskolával való megismerkedésemről sem kellett lemondanom, ugyanis az előző félévekről maradt egy ’közösségi pedagógiai gyakorlat’ nevezetű teljesítendő tárgyam. Ennek célja, hogy megismerjük a tanításon kívüli pedagógiai munkát és a korosztályunkat (12-18 évesek) informális helyzetekben. Nos, ebből az okból jutottam be végül a híres Duna utcai iskola, vagyis a Magyar Tannyelvű Alapiskola és Gimnázium falai mögé.

A műemlékvédelem alatt álló, közel 150 éves épület egy zsibongó, életrevaló, tettre kész, befogadó közösséget takar. Az iskolában működik egy ún. inklúzív csapat, akik a tanulásban akadályozott gyerekek integrálásáért, egyéni tanításáért, fejlesztéséért felelnek. Ők voltak a „bázisom”. Ez a végtelenül kedves-cserfes közösség, akikkel a közös hang megtalálása nem okozott fejtörést – maximum a hangerőé. Betekintettem sokrétű, folyton változó és lassú eredményeket hozó, áldozatos munkájukba, ami egészen új terep volt a számomra. Az egyéni fejlesztések mellett a hatodikosok napközijében tettem még szolgálatokat, ahol egy csapat telefonba bámuló, vagy kiabálva rohangáló kiskamasz fogadott. Nem volt könnyű közösségi tevékenységre bírni őket, de amikor a magyarlecke kapcsán négyen-öten körém gyűltek és együtt fejtegettük, mit jelentenek azok a fura szavak a Lehel kürtjében, és hogyan lehet tíz mondatban összefoglalni a sztori lényegét, úgy éreztem, érdemes volt aznap bemennem. Legkedvesebb élményem mégis egy speciális tanrendű kislánnyal töltött naphoz kapcsolódik: szlovák órán népdal tanulás volt az egyik feladat, az énekhangját tagadó tanítóját kimentve kapva kaptam az alkalmon és megtanítottam neki én. A tíz szavas, öt mondatos szlovák tudásom és az eleinte szokatlan dallam sem jelentett akadályt, a zenében feloldódnak a nyelvi korlátok. (Mondjuk a Youtube-on éneklő kislány videója nélkül jóval nehezebb lett volna.) Azt hiszem, ez az élmény mindkettőnk számára egy életre szól. Számomra mindenképp.

Szerző: Somogyi Zsuzsi

Fotók: Somogyi Zsuzsi

A CAMPUS MUNDI PROGRAM AZ EFOP-3.4.2 KIEMELT PROJEKT „CAMPUS MUNDI - FELSŐOKTATÁSI MOBILITÁSI ÉS NEMZETKÖZIESÍTÉSI PROGRAM” CÍMEN AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS MAGYARORSZÁG KORMÁNYÁNAK TÁMOGATÁSÁVAL, AZ EURÓPAI SZOCIÁLIS ALAP TÁRSFINANSZÍROZÁSÁVAL 6,9 MRD. FT EFOP ÉS 2,3 MRD. FT VEKOP FORRÁSSAL VALÓSUL MEG A TEMPUS KÖZALAPÍTVÁNY KEZELÉSÉBEN. PROJEKTSZÁM: EFOP-3.4.2-VEKOP-15-2015-00001